Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
Valamelyik fagyos napon — emlékezetem szerint január végén — Gyujsen, a falut házról házra járva, szedett össze bennünket, s vezetett az iskolába. Csak ment hallgatagon, komoran, sasos szemöldökét összehúzva. Az arca pedig olyannak látszott, mintha horpadt vasból kalapálták volna. Eddig még sohase láttuk ilyennek a tanítónkat. így hát mi is elcsendesedtünk: éreztük, -hogy valami kelletlen dolog történt. Mint mindig, valahányszor nagy hóbuckákra bukkantunk az úton, Gyujsen — szokása szerint — őmaga taposott utat. Mögötte én mentem, mögöttem pedig a többiek. Ez alkalommal is a domb lábánál, ahová a szél sok havat hordott, Gyujsen ment elől. Megesik néha, hogy hátulról nézünk valakit, és rögtön kitaláljuk, milyen lelkiállapotban van az illető, mi megy végbe benne. Ez esetben is Iáható volt, hogy bánat emészti a tanítót. Lehorgasztott fővel lépegetett, nehezen vonszolva lábát. Mind a mai napig fel-felrémlik előttem a feketének és a fehérnek az a szemlátomást történt félelmetes váltakozása: mi libasorban kapaszkodtunk a dombra, Gyujsen háta meggörnyedt fekete köpenye alatt, följebb meg — a fölötte látszó meredélyen — tevepúpos gerinceikkel görnyedeztek a fehér hóbuckák, amikből a szél tépdeste a szárított trágyát. Még magasabban pedig, a homályos fehérségű égbolton egyetlen fekete felhő sötétlett. Megérkezésünk után Gyujsen be se fűtött a kályhába. — Álljatok fel! — vezényelte. Felemelkedtünk. — Vegyétek le a sapkát! Engedelmesen levettük. Ö maga is lekapta fejéről a „Bugyonij-sapkát.” Nem értettük, mire való ez. S ekkor a tanító leverten, szakadozó hangon mondta: — Meghalt Lenin. Az egész földkerekségen gyászolnak az emberek. Álljatok vigyázba ti is a helyeteken! Ide nézzetek a képre! Véssétek emlékezetetekbe ezt a napot! Olyan csend lett az iskolánkban, mintha lavina temette volna el. És hallatszott, ahogyan a szél beront a nyílásokon. Hallatszott az is, ahogyan a hópelyhek zizegéssel verődnek a szalmára. Ebben az órában, amidőn elnémultak a zajos városok, amidőn elhallgattak a földet megrázó üzemek, amidőn menet közben álltak le a zakatoló vonatok, amidőn az egész világ gyászba merült — ebben a bánatos órában mi is — apró kis részecskéi a népnek — őrséget álltunk ott. Ott, abban a félreeső, átfagyott pajtában, amit iskolának neveztek el, s búcsúztunk Lenintől, gondolatban magunkat is a hozzá közel állókhoz, a leginkább búsulókhoz számítva. A mi Leninünk pedig kissé lompos katonazubbonyában, felkötött karjával továbbra is nézett ránk a falról, továbbra is beszélt hozzánk világos, tiszta tekintetével: „Ha ti tudnátok, gyerekek, milyen gyönyörű jövő vár rátok!” S úgy rémlett abban a csendes percben, hogy — csakugyan — az én j övömre is gondol. Gyujsen azután megtörölte a szemét a kabátja ujjával, s megszólalt: — El kell mennem ma a járási székhelyre. Megyek, és belépek a pártba. Három nap múlva itthon leszek ... 87
