Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
subás öregember, mintha bal lábbal kelt volna, hirtelen félbeszakította a szónokot: — Idehallgass, fiacskám! — szólalt meg akadozó hadarással. — Régebben a gyermekeket mullák (mohamedán papok) tanították. De mi a te apádat jól Ismertük: éppen olyan szegénylegény volt, mint amilyenek mi vagyunk. Kegyeskedjél hát megmondani nekünk, hogyan sikerült papot faragni magadból! — Nem vagyok én mulla, apókám, — én Komszomol-tag vagyok — vágott vissza Gyujsen. — Most pedig a gyermekeket nem papok fogják oktatni, hanem tanítók. Tanultam írni-olvasni a hadseregben, meg azóta is okultam valamicskét. Ilyenfajta pap vagyok én! — No, ez aztán beszéd ...! — Derék fickó! — hangzottak a helyeslő felkiáltások. — Szóval, a Komszomol küldött ki engem, hogy tanítsam gyermekeiteket. Erre a célra pedig valamilyen helyiségre van szükségünk. Iskolát szándékozom építeni. Természetesen a maguk segítségével, éspedig abban a régi istállóban, amelyik a dombon van. Mit szólnak hozzá, földik? Az emberek, kizökkenve a kerékvágásból, azt latolgatták, vajon hová akar kilyukadni ez a jöttment. A hallgatást Szatümkul, a „cívódó” törte meg. így csúfolták konoksága miatt. Régóta figyelte már a szóváltást, s nyeregkápájára könyökölve, olykor- olykor sercentett egyet a fogai közül. — Várj csak, fickó! — szólalt meg Szatümkul, hunyorítva is egyet, mintha célozna. — Azt mondd meg inkább, minek nekünk az az iskola! — Hogyhogy minek? — ütődött meg a kérdésen Gyujsen. — Pedig úgy is van! — kapott rajta a tömegből valaki. S valamennyien mozgolódni és zajongani kezdtek. — Időtlen idők óta paraszti munkából élünk: minket a nagykapa táplál. Gyermekeink is így élnek majd. Mi a fenének nekik a tanulás! Főnököknek van csak szükségük írás-olvasásra. Mi meg egyszerű nép vagyunk. Ne csinálj bolondot belőlünk! A közbeszólások elcsendesedtek. — Hát csak nem ellenzik, hogy gyermekeik tanuljanak! — hökkent meg Gyujsen, várakozással járkáltatva tekintetét a környező emberarcokon. — És — ha ellenezzük — mi lesz akkor: erőszakot alkalmazol? Elmúltak már azok az idők. Szabad nép vagyunk mi most. Ügy fogunk élni, ahogy mi akarjuk. Gyujsennek arcába szökött a vér. Feltépve remegő ujjaival köpenye gombolását, előhúzott a zsebéből egy négyrét hajtott papirost, s gyorsan szétnyitva azt, a feje fölé tartotta: — Szóval: Maguk tiltakoznak ez ellen a papiros ellen, amelyik a gyermekek taníttatásáról szól, s rajta van a tanácshatalom pecsétje! Hát ki adott maguknak földet, vizet? Ki adta a szabadságot? Nos, ki van ellene a tanácshatalom rendeletéinek? Kicsoda? Halljuk! A „Halljuk” szót olyan nyomatékkai, annyira dühbe gurultan fújta ki magából, hogy az puskagolyóként süvöltött át az őszies csend melegén, s csat77
