Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
lanósan visszhangzott a sziklák között. Meg se mukkant senki. Fejüket lehor- gasztva hallgattak az emberek. — Szegényparasztok vagyunk — folytatta máris lecsillapulva Gyujsen. — Tiportak rajtunk egy életen át. Megaláztak minket. Most pedig a szovjet hatalom azt akarja, hogy felvilágosodjunk, hogy megtanuljunk írni-olvasni. Hát ezért kell tanítani a gyermekeket... Gyujsen, a várakozás álláspontjára helyezkedve, elhallgatott. S akkor ugyanaz a kopott subás, aki korábban megkérdezte tőle, hogyan sikerült magából mohamedán papot faragni, békülékeny hangon mormogta: — No hát rendben van. Taníts, ha kedved tartja. Bánjuk is mi!... Nem vagyunk mi ellene a törvénynek. — Akkor hát kérem magukat, segítsenek nekem. Tataroznunk kellene ezt az uradalmi istállót a dombon. Hidat kellene vernünk a patakon. Tűzifa kell az iskolának ... — Hohó, lovag, ne vágtass! — szakította félbe Gyujsent a cívódó Szatüm- kul. És sercintve egyet a fogai közül, ismét hunyorított a szemével, mintha célozna: — Lám, ráripakodsz az egész falura: „Az iskolát meg fogom nyitni!” De ha jól megnéz az ember: suba sincs rajtad, ló sincs alattad, nincs egy tenyérnyi szántód a mezőn, nincs egyetlen barmocskád se a portádon. Így hát hogyan is gondolod iá megélhetést, drágalátos ember! Ügy talán, hogy idegen csikókat kötsz el? Csakhogy nekünk nincsenek csikaink. Akiknek ménesük van, azok a hegyekben vannak. Gyujsen majdnem gorombasággal válaszolt, de türtőztette magát, s félhangosan mondta: — Eléldegélek valahogy. Államsegélyt fogok kapni. — Vagy úgy! Az már más. S Szatümkul, nagyon elégedetten önmagával, győztesként emelkedett föl nyergében: — Akkor hát minden világos. Végezd az ügyeid egymagad, lovagocska. Oktasd a gyerekeket az államsegélyeden. Futja az államkasszából. Minket pedig hagyj békén! Mi — hál’ istennek — torkig vagyunk a saját gondjainkkal ... Befejezve mondanivalóját, Szatümkul megfordította a lovát, s elporoszkált hazafelé. Nyomába szegődtek a többiek is. Gyujsen meg csak állt ott mozdulatlanul, kezében a papirossal. Szegényke nem tudta, hogy most aztán mit csináljon, mihez fogjon. Sajnálni kezdtem Gyujsent. Néztem őt, le nem véve róla a szemem, míg a bácsikám — ellovagolva mellettem — rám nem szólt: — Te meg, kócos, mit keresel itt! Mit tátod a szád! No csak lódulj hazafelé! Megiramodtam, hogy utolérjem a gyerekeket. — Már ezek is rászoknak a gyűlésezésre! Hát még mit nem!... Másnap, amikor vízért mentem a patakra a kislányokkal, szembe jött velünk Gyujsen. Gázolt át a patakon. Lapát, nagykapa, fejsze és valami ócska vödörféle volt nála. Ettől a naptól kezdve Gyujsen feketeköpenyes, magányos alakja minden reggel kaptatott fölfelé a dombra vezető ösvényen, s csak késő este ereszkedett megint lefelé, vissza a faluba. Gyakran láttuk hatalmas rőzse78
