Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
Így hát elutazott Altünaj Szulajmanova. Én meg visszautaztam a városba, s néhány nap múlva — meglepetésemre — levelet kaptam tőle. Közölte velem, hogy tovább kell időznie Moszkvában, mint ahogy azt előre tervezte. Levelét így folytatta: „Bár sok-sok fontos és sürgős elintéznivalóm van, mégis elhatároztam, hogy valamennyit elhalasztóm, s megírom magának ezt a levelet... Ha érdekesnek kínálkozik, amit most írok, nyomatékosan kérem, gondolkozzék afelől, hogyan lehet majd felhasználni azt úgy, hogy mindenről, amit benne elmondok, értesüljenek az emberek. Én azt tartom, hogy szükségük van erre nemcsak földieinknek, hanem szüksége van rá mindenkinek. Különösen az ifjúságnak. Hosszú-hosszú töprengések után jutottam erre a meggyőződésre. Ez lesz az én vallomásom az emberek számára. Teljesítenem kell kötelességemet. Mennél többet tudnak majd róla az emberek, annál kevésbé fog furdalni a lelkiismeretem. Attól se tartson, hogy kínos helyzetbe kerülök. Semmit se hallgasson el...” Napokig jártam-keltem levelének a hatása alatt, de bölcsebbet nem tudtam kiagyalni — mint azt, hogy mindent magának Altünaj Szulajmanovának a nevében mondok el. * * * Ezerkilencszázhuszonnégyben történt. Igen: pontosan abban az esztendőben. Ott, ahol most van a mi termelőszövetkezetünk, abban az időben telepes, szegény zsellérek hegyi falucskája volt. Tizennégy éves voltam akkor, s elhunyt édesapám unokafivérénél laktam. Anyám sem élt már. Késő ősszel, hamarosan azután, hogy a módosabbak kiköltöztek a hegyekbe, téli szállásra — katonaköpenyes ismeretlen legény érkezett a falunkba. Emlékezetembe vésődött a köpenye, mert — nem tudható, miért — fekete szövetből volt. Országutaktól távoleső, hegyvidéki falunkban a feketeköpenyes ember megjelenése valóságos eseményszámba ment. Eleinte tudni vélték, hogy tisztségeket viselt a hadseregben, következésképpen a faluban is elöl- járóskodni fog. Mígnem kiderült, hogy egyáltalában nem parancsnokoskodott sehol, hanem annak a bizonyos Tastanbeknek a fia, aki sok évvel ezelőtt elment a faluból a vasúthoz, és- el is. pusztult. Fiának, Gyujsennek pedig — állítólag — az volt a küldetése, hogy iskolát nyisson, s tanítsa a gyermekeket. Akkoriban az efféle szavak, mint „iskola”, „tanulás”, újkeletűek voltak, s az emberek valahogy nemigen tudtak eligazodni rajtuk. Egyik ember hitt a szóbeszédnek, másik vénasszonyok pletykájának tartotta, s nemigen törődtek volna az iskolával, ha össze nem terelik a népet közgyűlésre. A nagybácsikéin sokáig morgott: „Hát ez meg miféle gyűlés megint! Örökösen mindenféle semmiségekkel vonják el az embert a munkától”. De aztán mégis csak felnyergelt, és ellovagolt a közgyűlésre. Lóháton, mert ez a módja, ha becsüli magát valamire a férfiember. A szomszédos gyerekekkel együtt én is nyomába szegődtem. Amikor pihegve felértünk a dombra, ahol az összejöveteleket szokták tartani, egy kis csoport gyalogos és lovas előtt már mondta is a mondókáját ugyanaz a sötétköpenyes, sápadt arcú legény. Nem lehetett jól hallani a mondanivalóját, s éppen közelebb akartunk férkőzni, de akkor az egyik kopott 76
