Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)

nem tudtunk. A folyók vékony csíkokban ezüstösen csillogtak a láthatáron. A gallyakhoz lapulva azon gondolkoztunk: ez lenne a világ vége, vagy — talán — van távolabb is égbolt, vannak ugyanolyan felhők, puszták, folyók. A gallyakon meglapulva hallgattuk a szelek égi zúgását; a falevelek pedig — a szeleknek felelgetve — meghitten suttogtak a csábító, titokzatos tájakról, melyek a kékesszürke távlatokban rejtőztek.

Hallgattam a topolyák zenéjét, s szívem dobogott a félelemtől és az örömtől, s e szünet nélküli susogás igézetében próbáltam elképzelni magamruak a messzeségeket. Csakhogy egyvalamiről nyilvánvalóan megfeledkeztem: nem gondoltam akkor még arra, hogy — vajon — ki ültethette itt el ezeket a fákat. Miről álmodozott, mit mondott az az ismeretlen valaki, amikor a fácskákat elültette? Miféle reménykedéssel ültette őket ide a dombra?

A dombot, ahol a topolyafák álltak, nálunk — valamilyen okból — „Gyuj- sen iskolájáénak nevezték. Emlékszem arra, hogy ha — történetesen — valaki az eltűnt lovát kereste, s az arrajárótól megkérdezte: „Hékás! Nem láttad-e a pejlovamat?” — leggyakrabban ezt a feleletet kapta: „Ott fönt, Gyujsen iskolája mellett legeltek éjjel lovak. Menj oda! Hátha a tiédet is ott találod.”

Utánozva a felnőtteket, mi — fiúgyerekek — gyakran, de tudatlanul mondogattuk: „Gyerünk, gyerekek, Gyujsen iskolájába a topolyákra verebészni!”

Mesélték, hogy ezen a dombon valamikor iskola volt. Mi nyomát se találtuk. Gyermekkoromban nemegyszer megkíséreltem, hogy rátaláljak, ha csak a romjaira is: kószáltam, keresgéltem, de semmit se leltem. Csak később kezdett különösnek látszani nekem, hogy a csupasz dombot Gyujsen iskolájának nevezik, s végül is tudakolóztam az öregeknél, ki ez a Gyujsen. Egyikük legyintett a kezével: „Hogy ki ez a Gyujsen? Az, aki most is itt lakik a faluban: a Sánta Birka nemzetségből való. Régi história ez. Gyujsen Komszomol-tag volt abban az időben. Azon a dombon állt valakinek az elhagyott pajtája. Gyujsen ott iskolát nyitott, gyerekeket tanított. De hát micsoda iskola volt az! Csak a neve volt iskola. Ö, azok aztán furcsa idők voltak! Akkoriban, aki meg tudott fogózkodni a lova sörényében, s kengyelbe tudta dugni a lábát, az a saját maga parancsnoka volt. Hasonlóképpen Gyujsen. Amit a fejébe vett, azt véghez is vitte. Ma már annak a pajtának köve se található. Csupán az elnevezése maradt meg.”

Én Gyujsent közelebbről nem ismertem. Arra viszont emlékszem, hogy akkor már hajlottkorú, magas és szögletes ember volt. Borzas volt a szemöldöke: olyan mint a sasé. A folyón túl volt a portája, a második munkabrigád utcájában. Mikor én még a faluban éltem, Gyujsen termelőszövetkezeti öntözési vezető volt, s állandóan a mezőn tett-vett. Nagyritkán ellovagolt a mi utcánkon. A nyeregkápájához nagykapa volt kötözve. A ló is hasonlított valamelyest a gazdájához: éppen olyan csontos és vékonylábú volt. Később pedig elöregedett, s — amint hallottam — postakihordó lett belőle. De mindez mellékes. A lényeget illetően ugyanis, akkori megfogalmazásom szerint a Komszomol-tag — az munkára és szólásra kész, bravúros lovas, a legelszántabb fickó a faluban, aki gyűléseken is szerepel, újságokban is ír a naplopókról meg a dézsmálókról. S én semmiképpen se tudtam elképzelni magamnak, hogy ez a szakállas, békés ember valaha is Komszomol-tag volt. Sőt, hogy — ami a legcsodálatosabb — gyermekeket tanított, holott jómaga is tanulatlan volt. Ilyesmi sehogy se fért a fejembe. Őszintén megvallva, úgy vélekedtem, hogy mese az

72