Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
egész. Számtalan ilyen mese járt szájról szájra a mi falunkban. Vélekedésem viszont merőben másnak bizonyult... Tavaly ősszel táviratot kaptam a faluból. Földieim meghívtak az új iskola ünnepélyes megnyitására. A termelőszövetkezet építette az iskolát saját erejéből. Nyomban elhatároztam, hogy megyek: csak nem fogok otthon gubbasztani falunknak ezen az örvendetes napján! Elcsavargok — gondoltam —, s körülnézek, készítek új vázlatokat. A meghívottak közül bizonyosra várták Szulajmanovné akadémikusnőt is. Tudatták velem, hogy Szulajmanovné egy-két napot ott fog tölteni, s onnan Moszkvába utazik. Tudomásom volt arról, hogy ez a hírneves asszony a mi falunkból került el gyermekkorában a városba. Minthogy én is városi lakos lettem, megismerkedtem vele. Korosabb asszony volt már, s kövérkés. Simára fésült haja őszülni kezdett. A mi nevezetes földink egyetemi tanszéket vezetett, előadásokat tartott a filozófiából, dolgozott az akadémián és gyakorta utazgatott külföldre. Szóval: elfoglalt ember volt, s közelebbről megismerkednem vele nem sikerült. De minden alkalommal — bárhol is találkoztunk — melegen érdeklődött falunk élete felől, és — ha csak röviden is — feltétlenül véleményt mondott műveimről. Egyszer aztán szólásra szántam el magam: — Altünaj Szulajmanova, jó lenne, ha leutaznánk a faluba, hogy meglátogassuk földieinket. Önt ott mindenki ismeri. Büszkék Önre, de jóformán csak hallomásból tudnak Önről. Beszélgetés közben el-elhangzik ilyen megjegyzés is: „A mi híres tudósnőnk — úgy látszik — kerül minket. Elfelejtette a szülőfalujába vezető utat.” — Persze: le kellene utaznunk — mosolyogta el magát szomorkásán Szulajmanovné. — Magam is régóta álmodozom róla: de jó volna körülnézni Kurku- reuban. Emberöltő óta nem jártam ott. Igaz, hogy rokonaim nincsenek a községben, de ez nem lényeges. Mindenképpen utazom. Utaznom kell. Elepeszt már a szülőföld utáni vágyódás. Szulajmanovné akkor érkezett meg a faluba, amikor már-már kezdődnie kellett az iskolában az ünnepi gyűlésnek. Az ablakon át meglátva gépkocsiját, a kolhozisták tódultak ki az udvarra. Ismerősök és ismeretlenek, fiatalok és öregek: mindnyájan kezet akartak szorítani vele. Altünaj Szulajmanova valószínűleg nem számított ilyen fogadtatásra, s — nekem legalábbis úgy tűnt fel — zavarba is jött. Karba tett kézzel hajlongott az emberek előtt, s csak üggyel-bajjal furakodott át a színpadra, az elnökségbe. Kétségtelen, hogy életében gyakran megfordult már közgyűléseken, s bizonyára mindig őszinte örömmel és nagy tisztelettel fogadták, mégis itt — ebben az egyszerű községi iskolában — nagyon meghatotta őt földiéi szívélyessége. Alig tudta visszatartani kéretlen könnyei kibuggyanását: Az ünnepély végén az úttörők vörös nyakkendőt kötöttek a kedves vendég nyakába, virággal kedveskedtek neki, s autogramjával avatták fel az új iskola díszkönyvét. Majd az iskola ifjúsági köre adott igen érdekes, vidám hangversenyt. Utána pedig az iskola igazgatója meghívta magához a vendégeket, a tantestületet és a kolhoz aktíváit. Itt se tudtak hová lenni az Altünaj Szulajmanova megérkezése fölötti örömtől. A szőnyegekkel dekorált díszhelyre ültették, s mindenképp azon voltak, hogy kimutassák iránta érzett nagyrabecsülésüket. Mint ahogy az ilyen alkalmakkor lenni szokott, nagy volt a zaj: a vendégek élénken beszélgettek, 73
