Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
■embernek, vagy az, hogy kapcsolatos művészi hivatásommal — de valahányszor a vonattól jövet megyek hazafelé a pusztán át a faluba, már távolról s jóelőre fürkészem kedves topolyáimat. Bármilyen magasak is legyenek, aligha volnának láthatók akkora távolságból, de számomra mindig érzékelhetők, mindig felismerhetők. Hányszor kellett távoli vidékekről visszatérnem Kurkureuba, de mindannyiszor szívtépő vágyakozással töprengtem: „Vajon megpillantom-e hamarosan őket — a topolya-ikreket? Bárcsak minél előbb megérkeznék már a faluba, mennél előbb a topolyákhoz a dombra! Hogy aztán álldogálhatnék a fák alatt sokáig-sokáig, mígnem mámorba ejt a lombok zúgása. Van jócskán mindenféle fa a mi falunkban, de ezek a topolyák különlegesek: ezeknek sajátos nyelvük van, és — talán — sajátos éneklő lelkűk is. Bármikor is jöjjön meg az ember ide — akár nappal, akár éjjel —, gallyaik és leveleik imbolyognak, hangosan vergődnek, zúgnak szüntelen különféle változatban. Olykor úgy rémlik, hogy a tenger dagályának csendes hullámverése csapódik ki a fövényre. Máskor meg valami szenvedélyesen forró susogás láthatatlan tűzként fut végig a gallyakon. Olykor pedig hirtelen, egy-egy pillanatra elcsendesedve, egész lombozatukban felzaklatva nagyot sóhajtanak, mintha vágyakoznának valaki után. Amikor pedig viharfelhő tornyosodik, s a vihar gallyakat tördelve tépdesi a fák lombozatát, a topolyák hajlékonyán himbálózva úgy harsognak, akárcsak a tomboló láng. Később — sok év múltával — megértettem a két topolya titokzatosságát. Állnak szelek prédájaként a magaslaton, és meg-megrezdülnek a levegő legkisebb mozdulatára is. Mindenegyes levelecske el-elkapja a legenyhébb szel- iő+ is. Ennek az egyszerű valóságnak a felfedezése mégsem ábrándított ki engem, mégse fosztott meg a gyermekkori érzékeléstől. Megmaradt ez bennem mind a mai napig. Az én szememben ez a dombon álló két topolya ma sem akármilyen két topolyafa, hanem élő tanúbizonyságok. Varázslatos zöld üvegdarabkán át látott gyermekkorom felejtődött ott náluk. A nyári szünidők kezdete előtti utolsó tanítási napon mi — gyerekek — máris ész nélkül rohantunk ide, hogy kiszedjük a madárfészkeket. Valahányszor loholtunk — kurjongatva és füttyögetve — föl a dombra, a topolyák — ide-oda hajladozva — mintha csak üdvözöltek volna minket hús árnyukkal s leveleik nyájas susogásával. Mi meg — mezítlábas fenegyerekek — egymásnak segítve kapaszkodtunk fölfelé ágakon és gallyakon, riadalmat keltve a madárbirodalomban. A madarak felriadt csapatai lármásan szálldostak a fejünk fölött. De törődtünk is mi ezzel: másztunk egyre magasabbra és magasabbra, hogy megmutassuk, melyikünk merészebb, melyikünk az ügyesebb. S hirtelen a nagy magasságból — szinte madártávlatból — mintegy varázslatra tárult fel előttünk az elterülő táj csodás világa. Meglepődtünk a Föld nagyságán. Lélegzetfojtva dermedezett mindenikünk a maga gallyán, s megfeledkeztünk a fészkekről meg a madarakról. A termelőszövetkezet istállója, amelyik a mi szemünkben a világ legnagyobb épülete volt, innen közönséges pajtának látszott. A falun túl pedig a végtelen és töretlen puszta beleveszett a halovány délibábba. Belebámultunk kékesszürke messzeségeibe, ameddig csak a szem ellátott, s megpillantottunk sok-sok tájat, melyekről korábban sejtelmünk se volt, és láttunk folyókat, melyekről eddig 71
