Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Morvay Gyula: Kőfejtők (Mozaik)
MORVAY GYULA KŐFEJTŐK Sziklák között csattogott a vonat, a bokrok földig hajoltak az örvénylő szélben. A vasút melletti patak zajogva hányta habját; távolabb sötétkék erdők komorodtak. A patak mellett nagy pásztákban sárga és lila virágok virítottak; a vonatablakon bekúszott a széna erős illata. A vonat zötyögésétől csergő ablak mellett ült két ember; az egyik leeresztette az újságot, rágyújtott, a szemben ülő elkérte újságját, de csakhamar visszaadta. ..Nem sok van benne” — mondta, mire a másik rámondta, hogy „az a kevés is kevés, mivel néha a kevés is sok lehet”. — „Messzire?” — kérdezte a cigarettáját nagyon lassan szívó útitársától. „Elég messzire; Kolinba megyek. Haza. Jobban mondva — vissza.” „Talán valamiben utazik, ha szabad kérdeznem?” — „Szabadságban utazom” — nevetett szomorúan az első. „Hogyan értsem ezt, ha szabad kérdeznem, hogy szabadságban utazik?” — „Ügy értse, hogy tanító vagyok, a messzi hegyek közül jövök, ahol — talán hallott a Tereblja folyóról — a két folyó összefolyásánál, egy darabka selymes réten faházas iskola állt. Most tavasszal fent, messze a lengyel gránic alatt két favágó kieresztette a klauzurát — a felduzzasztott tavat —, mivel éhesek voltak, mivel azt mondták, hogy ha nem viszik le azt a két tutajt, amit összeeszkábáltak, akkor nem tudják, mi lesz. Akkor két család elpusztul. Kinyitották a gátat, felszálltak a tutajra. A bőszen lezúduló víz ordítva rohant a sziklák között. Az egyik tutaj nekiment a partoldalnak, a másik rászaladt, s lesodorta az egyik embert. Zsíros- karimájú kalapja — mellette piros virág volt — egy darabig a habokon hánykolódott. Az iskolát meg elvitte az áradás. Nincs ott semmi: se pad, se könyv, se gyerek, semmi. Űj iskolát kell ott építeni, vagy máshol keresek magamnak helyet. Ezért mondtam, hogy szabadságban utazom, ami elég baj nekem.” „Ijesztő lehetett.” — „Az volt”, bólintott az első. — „Kérem, én meg most megyek iskolához. Borbély András vagyok”, mutatkozott be. — „Szerencséje van, hogy iskolához megy; örüljön, hogy oda mehet. Manapság nehéz állást kapni.” A vonatban tarkaszoknyás asszonyok, egyik kezükkel kosaruk fülét tartották; vásárra mentek. Az ajtónál favágó család utazott. Az ember a reggeli napfényben villanó fejszéjére támaszkodott, s az egyik embert hallgatták, aki töredezett szavakkal mondta, hogy Kanadából jönnek. Haza. Yes, használta gyakran ezt a szót; a vonatban ülők megkérdezték, mit jelent ez a szócska. A kanadai megmondta szlovákul, csehül, magyarul, hogy mit jelent, majd később a „well” jelentését is megkérdezték. A fejszéjére támaszkodó favágó nagysokára odahajolt a kanadaihoz, és csendes, majdnem susogó hangon, majdnem rimán- kodva kérdezte: „Jó ott kint?” — „Talán oda mentek?” —• „Valahová — ki”, felelte a fejszés ember. — „Forduljatok vissza. Ha kint is annyit dolgoztok, mint itthon, akkor bagót se ér az élet; ha meg rogyásig hajszolod magadat — nem bírod sokáig. Nagyon nehéz ott kint. Az ember idegen helyen forgolódik; nem 34
