Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Morvay Gyula: Kőfejtők (Mozaik)
szólnak hozzád, mivel nem ismerik a nyelvedet; ha meg szólnak — kinevetnek, mivel így is van. Fene tudja, hol jobb. Itthon a legjobb.” — „Ha van munka”, tette rá a szót a fejszés ember. — A két favágó elhallgatott; a vonat zúgva tört előre a sziklák között. Borbély András szerette volna tudni; milyen volt az iskola, hol volt, hány gyerek járt bele, életben vannak-e a gyerekek? — a kolini tanító csak annyit mondott, hogy hajnalban történt a dolog; reggelre — volt, nincs iskola. Csak a helye maradt meg. „Csak a helye, meg az emléke” — mondta a kolini ember. A vásárba menők kiszálltak, majd a fejszét szorongató ember bütykös ujjá- val kis keresztet vetett fejszéje élére, felkászálódtatta családját, leszálltak. A Kanadából jött ember feje ide-oda lóbállózott; néha felkapta fejét, kinézett az ablakon. Sötétkék erdők, sárgásvirágos rétek forogtak szeme előtt, erős, tiszta reggeli levegő kapott be az ablakon. „Maga hová utazik?” — kérdezte Borbély Andrástól a szembenülő kolini. — „Iskolához” — mondta csendesen, s várta, mit szól majd a kolini. „Szerencsés” — csak ennyit mondott. Az állomásépület, ahol Borbély András leszállt, kis dobozhoz hasonlított. Az állomásfőnök tenyerét szája elé tartotta, hogy eltakarja ásítását: zubbonyát hevenyészve gombolta be. Két virágágy állt az állomás előtt; a rózsatövek mellett színes üveggömbök csillogtak a hatszögletűre faragott karókon. A kolini kolléga az ajtóig kísérte Borbély Andrást, s ott ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára: „Örüljön; szerencsés ember, hogy iskolához megy. Ha meggondolom, hogy most én is ott lehetnék... de hát minek maradtam volna ott, ha az iskolát elvitték a folyó hullámai? Minek? Sok szerencsét, kolléga!”'. Az állomásfőnök tisztelgett a vonatnak, a vonatvezetőnek, a mozdonyvezető valamilyen papirost nyújtott le neki; megnézte, összehajtotta; végignézett a vonat mellett, hogy mindenki leszállt-e, felszállt-e?, megint tisztelgett, felemelte tárcsáját, s felvillantotta a zöld fényt. A mozdony, amely zihálva állt meg, olajat és vizet izzadott ki testéből, dohogva vágott neki az útnak. A fűtő kicsapta a mozdony gyomrát elzáró ajtót, s nagy szeneslapátjával besuhintotta a szenet. * Itt kevesen szálltak le. Egy asszony az állomásépület mellé tett pádon bebugyolálta kicsinyét, miközben beszélt hozzá, hogy „csillagom, picinyem, édes kis galambom”. Egy parasztember kiment az állomás elé, megállt, megfordult, hogy megnézze: ki szállt még le, kivel mehetne együtt faluja felé, amely valahol a hegyek között húzódik meg, ahol most még hajnali sötét van, a szűk horhosba még nem süt be a nap. Sehol senkit nem talált. A földre csapta görbe agacsfa botját, s elindult. Borbély András hallotta, amint vékony lábszárához odacsapódik a bő csizmaszár, s csereg-csattog, akár a lóbőr száraz időben a padláson. No meg két munkásféle ember szállt le; azok se szó, se beszéd, csak kilépnek. Hajuk, kabátjuk, bakancsuk és arcuk fehér porral behintett, akárcsak az országút talaja, amelyen lépnek. Lehet, hogy messzi-őseik csontjainak pora izzik fehéren ezen az úton, akik útrakók voltak itt. — András egyedül állt az állomásépület előtt; kezében lóbálta rövid, keskenyke kofferjét. Kis parasztkocsi állt oldalt; vidrabőrkucsmás ember az első lőcsnek támaszkodott; fehér- gyűrű-ágból faragott és lyukasztott pipaszár volt fekete cseréppipájában. Somfa ostornyele csizmájában volt. A kósmadzag-gyeplőszárat a lőcsre csavarta. Nyugodtan pipázott, egykedvűen állt a kocsi mellett. Meg kellett nézni ezt a kocsit, 3* 35
