Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-02-25 / 4. szám

Slawomir Mrozek Az oroszlan A caesar mar jelt adott. Folemelkedett a racs, s veszjoslo, egyre erdsbodd dorges morajlott fel a sotet odubol. A keresztenyek osszebujtak az arena kozepen. A tomeg folallt a helyen, hogy jobban lasson. Rekedt morgas gurgulazott eld, mint kolavina hegy­­omlas utan, s izgatott larma, remult ki­­altozas kovette. Kirohant az alagutbol — gyorsan, konnyeden valtogatva la­­bait — az elso nosteny oroszlan. Meg­­kezdodtek a jatekok. Az oroszlanok ore, Caius Bondanius, egy hosszu nyarssal fel­­fegyverkezve ellenorizte, hogy vala­­mennyi allat reszt vesz-e a rettenetes mulatsagban. Mar-mar megkonnyeb­­biilten sohajtott fel, mikor hirtelen esz­­revette, hogy az egyik oroszlan meg­­allt kozvetlenul a kapu elott, s esze agaban sines kimenni az arenara; csak acsorog, s nyugodtan ragcsal egy sargarepat. Caius elkaromkodta magat, ugyanis az o kotelessege volt vigyazni, hogy egyetlen ragadozo se lopja a napot a cirkuszban. Megkoze­­litette hat az oroszlant, s a biztonsagi es munkaegeszsegugyi eloi'rasok altal megszabott tavolsagbol farba bokte a nyarssal, hogy folingerelje. De az oroszlan, legnagyobb amulatara, csu­pan hatraforditotta fejet, s legyintett a farkaval. Caius masodszor is megbok­­te, most mar kisse erosebben. — Tagulj innen — mondta az oroszlan. Caius megvakarta fejet. Az orosz­lan vilagosan ertesere adta, hogy nem ki'van semmifele agitaciot. Caius nem volt rossz ember, de felt, hogy a fel­­ugyelo, ha hibat talal a munkajaban, ot is az eliteltek koze dobja. Masfelol viszont az oroszlannal sem ohajtott osszetuzni. Megprobalt hat a lelkdre beszelni. — Megtehetned az en kedvemert — unszolta. — Nem estem a fejem lagyara — valaszolta az oroszlan, s tovabb rag­­csalta sargarepajat. Bondanius halkabbra fogta a hang­­jat. — Nem mondom, hogy mindjart falj fol valakit, csak legalabb forgolodj egy kicsit az arenan, s uvoltozz a tobbiek­­kel! Csupan az alibi miatt. Az oroszlan megcsovalta farkat. — Ember, mondom neked: nem es­tem a fejem lagyara. Ha meglatnak ott, megjegyeznek maguknak, s azu­­tan senki el nem hiszi nekem, hogy nem faltam fol senkit. Az dr felsohajtott. — De tulajdonkeppen... miert nem akarod megtenni? — kerdezte, egy arnyalatnyi szemrehanyassal a hang­­jaban. Az oroszlan figyelmesen nezett ra: — Te hasznaltad az iment az „alibi„ szot. Soha nem gondolkoztal azon, hogy ezek a patrfeiusok mert nem szaladgalnak sajat maguk az arenan, s mert nem faljak fel ok a kereszte­­nyeket, ahelyett, hogy veliink, orosz­­lanokkal helyettesfttetnek magukat? — Nem tudom. De hat tulnyomo­­reszt idosebb emberek, asztmasak, gdthosek... — Idosebbek... — dormdgte szana­­kozva az oroszlan. — Mit se konyitasz a politikahoz. Ok egyszeruen alibit akarnak szerezni. — Mar hogy ki elott? — Az uj elott, ami meg csak csfra­­zik. A tortenelemben mindig afele kell tajekozodni, ami uj, ami csfrazik. Soha nem jutott eszedbe, hogy a kereszte­nyek egyszer meg hatalomra juthat­­nak? — Ok? Hatalomra? — Hat persze. Csak olvasni kell tudni a sorok kozt. Az az erzesem, hogy Nagy Konstantin elobb vagy utobb szot ert veluk. Es akkor mi lesz? Felulvizsgalatok, rehabilitaciok. Akkor azok, ott a paholyban, konnyen mond­­hatjak: „Nem mi voltunk, hanem az oroszlanok.” — Csakugyan, erre nem gondol­­tam. — No latod. De rajuk van legkeves­­be gondom. A magam boret feltem. Ha valami tortenik, mindenki latta, hogy sargarepat ettem. Bar kdztunk szolva, oesmany eledel ez a sargare­­pa. — A kollegaid megis jdfzuen fo­­gyasztjak a keresztenyeket — jegyez­­te meg rosszmajuan Caius. — Mert egyugyuek — szolt gunyos fintorral az oroszlan. — Rovidlatd konjukturalovagok. Kapnak minden koncon. Nines bennuk taktikai erzek. A gyarmati elmaradottsag aldozatai. — Ide figyelj — suttogta Caius.-Nos? — Ha ezek a keresztenyek, tudod... — Mi van a keresztenyekkel? — Hat, ha ok jutnanak hatalomra... — Nos? — Akkor te igazolnad, hogy nem kenyszeritettelek semmire? — Salus rei publicae summa lex tibi esto* — valaszolta az oroszlan fel­­sobbsegesen, s visszatert a sargare­­pajahoz. Kerenyi Gracia forditasa * Az allam udve legyen szamodra a legfobb torveny. (latin) Az utolso huszar Lucust a fontossag es a titokzatossag kode lengte korul. Sokan tudtak rola egyet s mast — baratai, ismerosei —, de mindent csak kevesen tudtak. Min­dent csak Lucus felesege, Lucus any­­ja es Lucus nagyanyja tudott. A tobbi­­ek — Lucus rokonai, sot meg gyerme­­kei is — csupan sejtesekre hagyat­­kozhattak. Lucus felesege minden este — mi­kor a gyerekek mar lefekudtek, s Lucus a lampanal ult, laban papucs, kezeben ujsag — odament hozza, fe­jet ura terdere fektette, s hosszan, melyen a szemebe nezett. — Az isten szerelmere, Lucuskam, vigyazz magadra... — suttogta. Lucus nem szerette a borjucsontlevest es a rendszert. Lucus hos. Gyakran elofordul, hogy ragyogo arccal, szotlanul jon haza, de a csalad tudja, hogy sokat mondhatna, ha akarna es lehetne. Este aztan a fele­sege megkerdi, batortalanul, nem tit­­kolt csodalattal: — Megint? Lucus bolint, s kinyujtozik, vallat ro­­pogtatva. Egesz alakja ferfiassagot es erot sugaroz. — Hol? — kerdi az asszony tovabb, on non vakmerdsegetol elfogodottan. Lucus folkel, az ajtohoz lep, felrant­­ja, s megnezi, nem hallgatozik-e vala­­ki. A redonyt is megvizsgalja az abla­­kon. Majd halkra fogja hangjat, ugy fe­­lel: — Ott, ahol maskor... — Te... — mondja az asszony. Ebben az egy szoban benne van minden. Lucus kozeli ismerosei koreben, mint mar emlitettuk, homalyos, izgato hi'r kering: Lucusnak vigyaznia kell... Veszely fenyegeti Lucust?... ”, az a Lucus... Lucus ellatja a bajukat, el am... Anyja aggodik Lucusert, de bciszke ra. Csak ugy emlegeti, hogy „az en fi­­am”. Lucus nagyanyja viszont, e toret­­len lelku matrona, ki egyedul eldegel, csupan buszke. Nem latszik rajta fele­­lem. Meg is mondja a lanyanak, Lucus anyjanak: — A mi idonkben kockaztatni kell. Ugyunk rettenthetetlen ferfiakat ki'van. Ha Eustachy elne, o is ugy cseleked­­ne, mint Lucus. Mikor dedunokaival beszelget, ugyancsak celzasokat tesz: — Oruljetek, hogy ilyen apatok van — s regi kepeket mutat nekik, a si'ksa­­gon vagtato, tollbokretas lovagokkal. — 6 erre is kepes lenne. Az o lelke rendfthetetlen. Kozben Lucus beter a nyilvanos ar­­nyekszekbe. Gondosan bezarkozik a fulkebe. Nehany pillanat mulva villogo tigrisszemmel meg egyszer korulnez, hogy egyedul van-e, aztan villamgyor­­san eloveszi zsebebol ceruzajat, s fol­­frja a falra: „Le a bolsevizmussal!” Kirohan az illemhelyrol, beugrik az elso taxiba vagy konflisba, s kerulo utakon hazahajtat. Este megkerdi a felesege: — Megint? Lucus regota tevekenykedik, s bar ez az izgalmas elet felorli idegeit, s el­­rabolja almat — nem mond le rola. Lucus ovatos. Gyakran valtoztatja irasat, sot: idonkent kblcsbnkeri a hi­­vatalban felettesenek toltdtollat. „Ha kinyomozzak, kinek a tollaval van fr­­va... Hahaha...” — s felelmetes kacaj­­ra fakad, mert elkepzeli: hogyan ha­­borodik fel e gyanusitasra az igazga­­to, hogyan vezeti o, Lucus, tevutra iil­­dozdit, azokat a pribekeketI Neha olyan helyzetbe kerul, hogy megfagy ereiben a ver. Ugy erzi, nines kiut. Egy izben peldaul, mikor epp azt irta a falra, hogy „A katolikusok nem adjak be a derekukat” — valaki erotel­­jesen megzorgette az ajtot. Lucus szi­­ve megdermedt. Biztos volt benne: ok azok. Izgatottan letordlte a friss felira­­tot. A zorgetes nem szunt. Lucus le­­nyelte a ceruzat, s csak aztan nyitott ajtot. Kover, aktataskas ferfi rontott be („Az ugyesz lenne?” — villant at Lucas agyan), rakvorosen, szo nelkul kilokte Lucust, s magara zarta az aj­­tot. De Lucus sokaig nem feledte ezt a pillanatot. A klozettos nenik arckifejezese is nyugtalam'totta. Hatha csak alcazzak magukat? Egyszer aztan, egy teli napon, mi­kor szokott kuzdoterere indult, riadtan torpant meg a bejarat elott. A nyilva­nos arnyekszek zarva volt, az ajton keresztbe brutalis kretafelirat, nyilvan egyik pribek keze munkaja: ..Atalakf­­tas”. Lucus ugy erezte magat, mint a hu­szar, ha az utkozet heveben hirtelen kiverik kezebol a szablyat — tanacsta­­lanul nez korul, s nem leli fegyveret. Am elhatarozta, hogy nem adja fol a harcot. Kiment a palyaudvarra. Epp egy szazad katona dzdnlott ki a pe­­ronrol, s jo nehany kozuluk ugyanoda tartott, ahova Lucus. Gyanu ebredt a hos szfveben. Tehat nem eleg, hogy az „Atalaki'tas” cselfogasahoz folya­­modnak, raadasul meg kiveteles alia-

Next

/
Oldalképek
Tartalom