Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-12-09 / 32-33. szám
lyogtatok. Ne tagadd, mosolyogtatok rajta. Legjobban szeretnem osszetorni az bklommel ezt az angyalt, ezt a szegeny, szep feher angyalkat, mely azt mondja nektek, hogy szeretlek benneteket... Fol is kelt es karjait folemelte, a karacsonyfa fele tantorgott, hogy osszezuzza a gipszangyalt. Csak a huga tartoztatta fol.- Reszeg vagy - ismetelgette a sogora. - Reszeg.- Nem vagyok reszeg - rikacsoita a tanito es slrva fakadt. - Csak faj, nagyon faj itt - es a szivere mutatott. - Ratapostatok. Vizet, feketet itattak vele, lassan ki is jozanodott es elcsitult. Akkor egy kocsiba raktak, hazavittek a szallojaba, ott lefektettek. Meglgerte nekik, hogy masnap meglatogatja majd oket, de a hajnali vonattal hazautazott a tanyara. Par nap mulva levelet kaptak tole, abban bocsanatot kert, mentegette magat a „karacsonyi botrany” miatt, azt irta, hogy nagyon ideges. Otthon, a szunido alatt komoran jarkalt fol-ala kis szobajaban. Abbahagyta a pipazast is. Elbvette hegedujet, probalt valamit jatszani, ketsegbeesetten tette vissza tokjaba. Nem tudott jol hegediilni. Izgalmat megis legjobban csillapitotta a bor. Reszegen fekudt le, es reggelente, sapadtan, borostas al lai ebredt. Januarban valami gazdahoz volt hlvva disznotorba. Akkor is sokat ivott. Egyediil ballagott haza a vegtelen pusztan. Surii ho esett. A hora vekony jegreteg fagyott. Mentmendegelt a feher ejszakaban, logatva sovany fejet. Gemeskutakat latott, behavazott boglyakat, kukoricagorekat, pajtakat es istalokat. Kozben elfaradt. Leiilt egy fatorzsre. Akkor egyszerre valami elerzekenyiiles fogta el, es slrni kezdett. Konnye lecsorgott es azonnal megfagyott. De jolesett slrnia. Sziircsolte az edes szomorusagot. Eszebe jutott a soroskeszlet, a kancso, melyre arany betukkel van rairva: Emlek, a kinaeziist cigarettatarca az agaskodo loval, s a gipszangyal is, mely oly edesen mosolygott. Az is eszebe jutott, hogy valaha a kepzoben tanult Michelangelorol, aki haragos es gyonybru, eros es bajnoki angyalokat faragott, es hogy vannak dalok is, melyek teljesen el tudjak mondani, hogy mi faj a sziviink melyen. Siratta eletet es kicsiseget. Megsiratta a sziik homlokat, garadicsosan nyirt hajat, kiterdelt nadragjat, szembt, mely eddig vak volt, es nem latta a titkos szepseget, s megsiratta a gipszangyalt is, az olcso es izlestelen gipszangyalt, mely oly szomoru es igenytelen volt, mint 6. Edes zsibbadsag bizsergette tagjait, es lassan elalmosodott. Almaban a gipszangyalt latta, aki feheren, mint a ho, feleje mosolygott, es egyre kozeledett, egyre nott, eleinte csak akkora volt, mint egy ember, kesobb azonban akkora lett, mint egy haz es egy hegyseg. A gipszangyal szeliden karjaiba fogta, es 6 boldogan hanyatlott oda, engedte, hogy magahoz szoritsa, folemelje a fatbrzsrol, es vigye-vigye, folfele. Annie M. G. Schmidt Iden nem csinalunk semmit Elt egyszer egy osoduban egy osferfi es egy osasszony. Megbeszeltek, hogy iden nem csinalnak mar semmit. Igazuk volt, mert a kis Borbonak uj medveborre volt sziiksege, es olyan nehez idok jartak. Olyan sok aldozatot kellett bemutatni Hifhifnek, az iivolto istennek. Manapsag mar el sem tudjuk kepzelni, hogy igy is lehetett. Csak ugy, aldozatot bemutatni az ember keresetebol minden evben. Szerencsere eldugott az osferfi egy csomo allatbort meg agancsot, amelyrol azt gondolta: „Ezt nem adorn oda, errol nem tud Hifhif’. Bar ez rem buta elgondolas volt, mert hogy az a Hifhif mi mindenre ra nem jott abban az idoben! No jo, amikor aztan kozeledtek az iinnepek - a Mammutok iinnepe, igy neveztek - a ferfinak lelkiismeret-furdalasa volt a felesegevel szemben. Tulajdonkeppen mindig lelkiismeret-furdalasa volt, de kiilonosen ha az iinnepek kozeledtek, mert hat a ferje volt. „De mit is adjak neki ajandekba?” Abban az idoben ez bizony nehez kerdes volt, mit is adjon egy ferfi a nonek. „Meglepem valamivel” - gondolta magaban, de termeszetesen mindig el volt foglalva a mindennapi vadaszattal. Vadaszni kellett, mindig csak vadaszni a betevo falatert! Nem is tudjuk elkepzelni, micsoda elet ez egy oduban. Most, ha megfelelo hazam van, akkor tudom, hogy miert is dolgozom, de - hoi is tartottunk? - igen, annyira el volt foglalva a vadaszattal, hogy csak az iinnep elotti nap jutott eszebe: a csuda vigye el, mit is adjak neki. Es hogy a lelkiismeret-furdalas kdvetkezmenye volt-e vagy a hirtelen elerzekenyiilese, amikor gondterhelt, rancos arcocskajara gondolt, mindenesetre elment az egyik szomszed tbrzsfohoz es egy nyaklancot vett medvekormocskekbbl. Harom allatbort fizetett erte, de szivesen adta, mivel ritka szep nyakek volt a szomszed torzsfo szerint is. Ezalatt az asszony sem volt tetlen. Azt mondta magaban: „Bar semmit sem vesz nekem, en nem akarok szivtelen lenni! De mit is adjak?” Abban az idoben ez bizony nehez kerdes volt, hogy mit adjunk egy ferfinak. Hiszen a ferfiaknak megvolt mindeniik. Egy nyiltartot? Az van mar neki. Vagy talan reggeli farkasborkontbst, vagy farkaskoponyat, amelybol inni is lehet? De hat az ember nem adhat mindig farkaskoponyat, ez mar olyan elcsepelt otlet. Egyszer csak megpillantott egy kiilonleges divatos nyilvesszbelesitot. Egyaltalan nem volt draga es a maga nemeben eredeti otlet. Amikor megvette, egy pillanatig se tudott vami vele, es meg az iinnep elott odaadta az ajandekot. A ferfi orult neki. Igazan nagyon bruit neki. Igaz, hogy mar az elso pillantasra latta, hogy sohasem fogja megtanulni, hogyan lehet vele nyi'lvesszot elesiteni. De nagylelkuen elhatarozta, hogy ezt nem emliti soha. (Az asszony persze meg aznap rajott.) Es bocsanatotkero mosollyal o is eloszedte a medvekbrbm-nyaklancot. Az asszony ranezett, egy ideig hallgatott, aztan azt mondta: - Milyen kedves toled! Es ebben a draga vilagban, amikor olyan sok a fizetnivalonk, es amikor nekem eppen nagy sziiksegem van egy halom agyagedenyre! De igazan kedves toled. Hol vetted? Nem lehetne becserelni? De igazan nagyon szep! Csak eppen azt kerdem magamtol: Mihez vegyem fel es mikor viseljem ebben az oduban? Hiszen soha ki nem mozdulok innet. Azota a ferfiak inkabb azt mondjak a feleseguknek: Akartam neked venni valamit, de inkabb vedd meg magad.Jo? Minden ferfi ezt mondja, kiveve azokat, akik sohasem tanuljak meg ezt. Es ok a legkedvesebbek. Gerd Vilmosne forditasa Nagy Zoltan illusztracioi
