Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-12-09 / 32-33. szám

Dallos Sandor EPUL A FESZEK Ket vereb miatt szomorkodom. Nem kiilo­­nos? Ket vereb miatt, amelyeket tegnap figyel­­tem meg a szomszedos hazereszen, delutan ha­­rom es negy ora kozott. Egy oran kereszttil csak oket neztem, s egesz tortenetet talaltam ki ro­luk, amely minden bizonnyal igaz. Annak kell lennie, mert hisz az allatok nem pozolnak es nem hazudnak. Soha meg ket ilyen megriadt, tetova allatot nem lattam. A dolog azzal kezdodott, hogy a ket madar szarnyaval verdesve, csipogva es izgatottan ke­­resgelve szaladgalta be a tetot. Olyan hangosak voltak, hogy a csukott ablakon keresztiil is meghallottam oket, es a viselkedesiikkel vontak magukra a figyelmemet. Mit akarhatnak? Sza­­guldoztak a sziirke, itt-ott mohos cserepeken, joforman mindegyikre leszalltak, minden kis resformat megtekintettek, odapillantottak izga­tottan es mind jobban ketsegbeesve mindegyik cserep ala, a csoriikkel pattintgattak oket, es az­tan mind remenytelenebbiil mentek tovabb. Csereprol cserepre, csalodastol csalodasig. Ha­­sonlok voltak az emberekhez, akik valamit ke­­resnek, akik valamit elvesztettek, es nem talal­­jak sehol sem. Mit akarhatnak ezek? Es egyszerre rajottem, hogy lakast keres­­nek. Friss bevandoroltak lehetnek, es la­kast keresnek a teton, mint mi, emberek, a tetok alatt. Eppen olyan izgalommal es eppen olyan gyamoltalanul. Nem ertet­­tek a dologhoz, talan sose lattak eletiik­­ben ilyen irgalmatlan, feszes es massziv tetot, mint amelyiken kereskedtek. Falu­­rol jottek bizonyosan. Talan a tel alatt, mikor ho alatt volt a hatar, csikorgott a fagy, szel fujt, es minden madarak dide­­regve es borzolt tollal (iltek a faagakon, kirepult a falura es bitang es jasszforma kis varosi vereb, s azt mondta ezeknek:- Mit nyavalyogtok itt? Gyertek be a varosba, ott sokkal konnyebb. Telen­­nyaron egyforman van eledel, es mennyi a lehetoseg, es mennyi a latnivalo! Lehet, hogy igy tortenhetett ez, s ezek a bolondok most bejottek. Gon­­doltak, igy a jo. A ho ugyan mar elvo­­nult, a parasztok kimentek a foldekre, es szepen zoldult mar a hatar, de ez most mar nekik nem volt eleg, nekik most mar lehetosegek es latnivalok kellettek, moz­­galom, szines elet es sok hercehurca, hat nekivagtak. Isten tudja, mennyi ideig re­­pulhettek, talan tobb oran, talan egy na­­pot is, lehet, alfoldi verebek voltak, le­het, dunantuiak, de annyi bizonyos, hogy falusiak voltak, s most lakast kerestek maguknak. Helyet, hogy hoi rakjak meg a feszket. De nem talaltak. Az arcukon szinte ott volt a csodal­kozas: hogyan lehet ez? Rebbentek ide-oda a teton, s fent az eg lathato kis szalagjan szep es fenyes kis felhok usztak el, valahol a nagy, sza­­bad tersegek folott tamadtak a fold leheletebol, s meseltek azoknak, akik ertettek oket, hogy a magok kikeltek, amelyeket nemreg hullattak el, hogy zoldellnek a rozsok, es ejszaka a hold sze­­relmet vallott a nyireknek, amelyek az erdosze­­len allottak lakodalomra keszUlkodon, meg igen, az emberek fiataljai is keresik egymast, es milyen szep dolgok tortennek a csondes ejsza­­kakban a szarba szalado emberek kozott is, ha­­nem mindezt ok nem hallottak, nem ertettek, nem jutott el hozzajuk. Ok bevandoroltak vol­tak, es lakast kerestek a teton. Milyen ijedten kerestek! Mintha csak egyetlen teto lett volna, pedig koruldttiik volt legalabb tizezer, de ok jaratlanok, megzavartak es ostobak, naivak es bsztondsek, csak az erze­­seik utan mentek, a veriik babonaja utan, es nem lattak mast, csak ezt az egy tetot. Eloszor egyiitt kutattak, aztan kettevaltak, a him a gerinc es a kemeny korul kereskedett, a nosteny meg a csatorna menten kutatott tovabb. Es egyszer csak talalt helyet, valami keskeny odut, amely bevezetett a padlasra, bebujt, kijott, felallt a csatorna szelere, es szinte hangos kur­jongassal, eles, lazas larmaval kezdte hivni a masikat.- Gyere csak! Gy ere csak! Az odaroppent.- Micsoda a csoda? - tudakozodott. - Mi lenne a csoda? A nosteny odavezette az oduhoz. Bebujtak. Elobb a him, azutan a nosteny. Jo percig bent lehettek, megtanacskoztak a dolgot, mindent szemugyre vehettek. Korulnezhettek alaposan, es bizonyara ugy talaltak, hogy ilyet, ilyen fi­­nom, uri remeket, mint ez a padlas, meg nem lattak soha eletiikben. Nagyszeru szerkezet, massziv, eros, tiszta, ezt ugyan el nem hordja a szel, ezt ugyan meg nem emeszti a tuz, macska ide nem keriilhet fel, s vagyon- es letbiztonsag szempontjabol jobb helyre mar nem is akadhat­­tak volna. Milyen mas minden, mint ahonnet jottek! Mennyivel szebb, milyen tokeletes! Kijottek. Most elol jott a nosteny, es azutan a him. Kiugrottak a csatorna peremere, latni le­­hetett, hogy szinte razza oket az brom, es el­­kezdtek boldogan, szediilten es parttalan kedv­­vel beszelgetni. Biztosan semmi megfoghato ertelme se volt annak, amit mondtak, almodoz­­hattak, tervezgethettek es nevetgelhettek es ne­­vetgeltek. Lehet, hogy almodozasukban mar valosagos sasoknak kepzeltek magukat, de azert ugy gondolhattak, mert megiscsak vere­bek voltak, hogy itt maradnak es ovek lesz az egesz padlas. Az egesz roppant es vedett terseg mind az ovek. Micsoda boseg! Micsoda va­gyon! Ragyogott rajtuk a konnyelmuseg s a sza­­badon eresztett verebkepzelet. Sasok! Urak! Milyen kabultak es milyen fenyesek voltak! Aztan egyszerre, mint ahogy megszoktak volt a regi eletiikben, ne­kiszalltak a varosnak, hogy ossze­­hordjak a feszeknek valot. Gizgazt. Tollat. Fuvet. Szalmaszalat. Szenat. Amikbol azelott raktak a feszkeket, s amikbol nem fogyott ki a boseg. Ne­­vetve nekiszalltak a hajlekepitesnek. Hol kereskedtek, nem tudom, de eloszor a him szallt vissza, es nem ho­­zott semmit. Kicsit csodalkozva allt, es nem ertette. Nem ertette, hogy ez hogyan lehet. Ilyen fenyes birodalom, es nines feszekre valo anyag? Mikent lehetseges ez? Allt es zavarban volt. Ugyan merre jarhatott? Utcan? Teto­­kon? Fakon? Ablakparkanyokon? A tereket meg nem ismerhette, ahol talan juthatott volna neki valami, hat bizo­nyosan azokon a helyeken csatangolt, amelyek utjaba estek. Es nem talalt semmi alkalmasat, meg csak egy tol­­lut sem. Mifele vilag ez? Megjott a nosteny, es annak a csoreben se volt semmi sem. Most ugy alltak egymas mellett ta­­nacstalanul, es nem tudtak, mit csinal­­janak. Hangjuk nem volt, most nem csiripeltek, nem beszelgettek es nem nevettek. Kicsit osszeszedtek magu­kat, es megint nekiszalltak a varosnak. Visszajottek, s az egyik valami korcs levelet hozott, biztosan a fak alol, a

Next

/
Oldalképek
Tartalom