Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-02-11 / 3. szám

lyokat, és most, ennyi év után kíváncsiak va­gyunk, hogy helyesek-e, nem követtünk-e el valami hibát az elején. Tudjuk, hogy ez művé­szet, és bár egy kicsit hasonlít az élethez, azt is tudjuk, hogy nem maga az élet, ahhoz túlságo­san szabályszerű. Szeretnénk tudni, hogy nagyságunknak el­kerülhetetlenül melodramatikusnak kell-e len­nie továbbra is. A kamera Tóm öreg, hűséges titkárának megrökönyödött arcát mutatja, az öregember gyerekkora óta ismeri Tomot. Ezzel aztán félre­érthetetlenül érzékeltetik Tóm válságos helyze­tét, és várakozásteljes izgalmat keltenek a né­zőben. Ezután — a cél ugyanaz, mint az előbb, az idő felgyorsul, tetőpontok, végletek, sors­szerűségek — Tóm fia, Tommy rohan be lélek­szakadva az öreg és hűséges titkárhoz, és ki­áltva mondja, hogy úgy hallotta, Tóm, az apja beteg. Nem tudja, hogy az apja tudja. Holly­woodi pillanat. Alkalomhoz illő zene. A fiú, aki az apja fiatal feleségével folytatott viszonnyal megbontotta a természet rendjét, most az ajtóhoz rohan, hogy apjával találkozzék, és akkor, bumm, eldördül a pisz­toly. Az ember tudja, hogy a Chicago & Southwestern elnökének egyszer s mindenkor­ra vége. Megmentette a becsületét. Nagysága nem szenvedett csorbát. Az ipar ismét diadal­maskodott. Az élet rendületlenül magasztos. Megy minden, mint a karikacsapás. Hollywood újabb száz éven át onthatja a filmeket a közön­ségnek. Minden tökéletes, minden a hatásért van. Állókép. Szimfonikus zene, Tommy keze az aj­tógombra fagyva. Az öreg és hűséges titkár tudja, mi történt, Tommy is tudja, önök is tudják, én is, de ez mind semmi a látványhoz képest. Az öreg és hűséges titkár hagyja, hogy a pisztolylövés ri­deg valósága öreg, hűséges, módszeres agyá­ig hatoljon. Azután, mivel Tommy túlságosan rémült ahhoz, hogy megtegye,a titkár kénysze­ríti magát, hogy kinyissa az ajtót. Alig várjuk már, hogy lássuk, hogyan tör­tént. Az ajtó kinyílik, és mi betódulunk, öt­venmillió amerikai, és még sok millió másik, a világ minden tájáról. Szegény Tóm. Lassan térdre rogy, s bár ez csupán néhány másodpercbe telik, ez a kis esemény, ez a térdre ra­gyás, pusztán attól, hogy egy nagy em­ber utolsó mozdulata, látszólag az örökkévalóságig tart. A szoba homá­lyos, a zene ideillő. Nincs vér, nincs fel­fordulás. Tóm lassan térdre rogy, ne­mesen hal meg. A saját fülemmel hal­lom, hogy két nő felsír. Tudják, hogy moziban vagyunk, hogy szemfény­vesztés, mégis sírnak. Tóm ember. Ő az élet. A térdre rogyó élet látványa az, amitől sírva fakadtak. A film néhány perc múlva véget ér, akkor majd felkel­nek, hazamennek, és életük megszo­kott, kisszerű teendőihez látnak ismét, de most a mozi jótékony sötétjében sír­nak. Én csak annyit tudok: az öngyilkos­ság nem ilyen szabályszerű esemény, szimfonikus zenével. Mikor kilenc­vagy tízéves voltam, lakott egy férfi a szomszé­dunkban. Ez az ember egy délután öngyilkos lett, de több mint egy óráig tartott, míg sikerült végeznie magával. A mellkasába lőtt, de nem találta el a szívét, aztán belelőtt a gyomrába. Hallottam mindkét lövést. Legalább negyven másodperc telt el közöttük. Később úgy gon­doltam, hogy ez alatt az idő alatt biztosan azt próbálta eldönteni, azzal törődjön-e, hogyan haljon meg, vagy azzal, hogy hogyan gyógyul­hatna fel. Azután üvölteni kezdett. Nagy volt a zűrza­var és a fejetlenség, a férfi üvöltött, az emberek rohangáltak, ordítoztak, valamit tenni akartak, de nem tudták, hogy mit tegyenek. Az a férfi olyan hangosan üvöltött, hogy a fél város hal­lotta. Ennyit tudok mindössze az igazi öngyilkos­ságról. Nem láttam még, hogyan veti magát egy nő autó alá az utcán, úgyhogy ehhez nem tudok hozzászólni. Ez volt az egyetlen öngyil­kosság, amiről konkrét tudomásom van. Ahogy az az ember üvöltött, az senkinek sem tetszett volna a moziban. Attól senki sem hullatott vol­na örömkönnyeket. Azt hiszem, úgy néz ki a dolog, hogy abba kellene már hagynunk ezt a sok öngyilkosságot a moziban. Deme Mária fordítása Francois Villon *** Kora tűz korán ellobog Szépek voltunk és ostobák! Ez a sorsotok, asszonyok! Herceg, ne gondolj napra, évre, hol vannak ők, ne kérdje szó; felel a refrén, visszakérdve; de hol van a tavalyi hó?! William Butler Yeats A szerelem szánalma Kimondhatatlan szánalom rejlik a szerelem szivében: kalmár népség a piacon, felhők útja az égen, esős szél, mogyorós berkek, hol egérszürke víz fut mélyen — fenyegetik azt a fejet, amelyet én szeretek éppen. Simon István fordítása Ricarda Huch Ős szavak titkát mormolja az éj Ős szavak titkát mormolja az éj: a dolgok páncélkapcsait megoldja, s egyforma barnát borítva a harcra, minden öltönyt s alakot kicserél. Lassan megindul a kőhegy, s a mély síkság fölé özönlik; vágyakozva kúszik föl a szakadék, s égi pompa itatja szemét, csillagfény, fehér. Egymást öleljük, ketten, összeforrva, itthon megint, kimerült vándorok; húsban és vérben hívlak, rád-omolva, s húsod, életed köröttem lobog. Hosszú vágyát piheni most a lélek, s nem érez külön se engem, se téged. Szabó Lőrinc fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom