Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-02-11 / 3. szám
Az ember nem érzi a kort Ordódy Katalin nyolcvanéves Éppen negyven éve, hogy Ordódy Katalin nevét kezdték megismerni az olvasók, akkor jelent meg első regénye, a Megtalált élet. Fábry Zoltán azt írta róla, hogy „a novella erényébe — és így a regény hibájába esett: — a döntő pontokon a véletlenre bízta a megoldást“. Az első regényt követte a többi [Nemzedékek, Dunáról fúj a szél, Az idegen, Keskenyebb út, Kiküldetés stb.) összesen tizenhárom. Több könyve másod- és harmadkiadást élt meg —, összesen több mint száztízezer példányban kerültek Ordódy-művek az olvasóhoz. Ordódy Katalin könyvei nem porosodnak a raktárakban — elfogynak mind egy szálig, szeretik és olvassák a regényeit — amit a közkönyvtárak elnyűtt példányai igazolnak. „Női szemmel tekint a modern házasságra és a kalandra, s a nő szemszögéből vizsgálja a férfiak világát, a családi életet is“ — írta Az idegenről Fonod Zoltán, Duba Gyula pedig pszichológiai regénynek tartotta. A keskenyebb út kritikusa, Mészáros László szerint az első csehszlovákiai magyar filmforgatókönyv (lehetett volna), mert a cselekmény filmszerűen pereg. A kritika — különösen a hazai — nem kényeztette el az írót. „Rám vonatkozik az, hogy senki sem próféta a saját hazájában. Pedig én prófétának indultam. De aztán jöttek a nemzedékek egymás után, s azt gondolták, ami rajtuk kívül áll és előttük volt, nem számít, tulajdonképpen nem is létezik — nyilatkozta öt éve. — Az ember nem érzi a kort — mondta ugyanakkor. — Nőnek érzem magam, aki megélt egy csomó dolgot. Csak azért a fizikai állapotom mindig figyelmeztet, hogy nem vagy már fiatal. Azt hiszem, a fiatalok nem is tudják elképzelni, hogy tulajdonképpen nem fognak megöregedni — csak fizikailag. Én még nem találkoztam olyan öregemberrel, aki annak érezte magát.“ Az évforduló idején bizonyára jelennek meg majd méltatások, szívből jövő köszöntők (talán kötelességből íródott is lesz köztük), bár az író szerényen elhárítja a hangos ünneplést. Tudomásom szerint pillanatnyilag nem dolgozik regényen, de remélhetőleg nem tud ellenállni az őszinte kérésnek és szelíd nógatásnak, és munkához lát. Mert rajongói várják az újabb írásokat (és a régieket is, hiszen nem lehet kapni!), és nem felejtik el Ordódy Katalint, akkor sem, ha akadnak, akik „nem akarják tudomásul venni, hogy talán vannak itt bizonyos értékek, s talán mégsem lehet olyan sommásan semmibe venni egy egész életművet“. (k) s Zeki biztos az egyik közülük. Megkerestem őt tekintetemmel, majd Rahman urat is. Mindketten meglepő nyugalommal cigarettáztak. Ez az én közérzetemre is csillapítóan hatott. De kinn a kertben, a kikötő körül is lejátszódhatott valami, mert jövésmenés hallatszott, halkabb, hangosabb beszéd. A halban szótlanul ültünk, senkinek sem volt mondanivalója. A rendőrök, lehettek vagy hatan, mind fiatal jóvágású fiúk voltak, olyan közömbös arccal álltak a kijáratok mellett, mintha nem is vennének rólunk tudomást. Azért mindegyiknek a fegyverén pihent a keze. Már nem törtem a fejem, hogy meddig tart még. Ültem, ölemben a könyv... még az is megfordult a fejemben, hogy kinyitom és olvasni kezdek. Aztán letettem erről az épp hogy csak fölvillanó szándékomról, még kihívásnak vehetnék. A rendőrséggel szemben okosabb nem kockáztatni. Végiggondoltam a délutáni sétámat, mely a Badeibe vezetett. Az a csönd miért lehelt veszélyérzetet? Miféle ösztön késztetett megállásra, a vadakéhoz hasonló kifinomult, riadt figyelésre, mintha valóban puskacső fenyegetett volna láthatatlanul valamelyik irányból. Serif bey kétszeri finom célzása, hogy a Badei körül készülőben van valami? íme, leterítettek. S most igazán fölösleges volna azon törni a fejemet, hogy milyen folytatása lesz a dolognak. Marikára néztem, akinek haja ragyogott a csillárok fényében, és szeme körül egy kicsit szét volt maszatolva a festék. Szép sima bőre — csalétek volt. Első osztályú csalétek. Nem akartam elszalasztani. Már alig jutok hozzá közelebb annál az egy méternél, amennyi fotele és az én székem között van. De egy csöppet sem fontos. Tulajdonképpen fontos igazán egy percig sem volt. Csak mohóságomban, mellyel mindent fel akartam \ § -X M. Nagy László felvétele zavak, gyors, parancsoló beszéd, mozgás, s látom, hogy megkegyelmeztek. A falhoz állított szobrok megelevenedtek, járkálni kezdtek, és ülőhelyek után néztek. Én is levetettem magam egy székre, és egy pillanatra megint felcsillant előttem a remény, hogy a vizsgálat véget ért, számomra kielégítő eredménnyel, s percek múlva mehetek Serifhez vacsorázni, vagy ha arra már késő, bekapni valamit, mert éreztem, hogy a gyomrom üres. Vagy akár egy korty vízzel is beérném, végigfeküdnék az ágyon — micsoda kis paradicsomnak tetszett a szobám —, és aludnék reggelig. Arra lettem figyelmes, hogy Marika szipog egy közeli fotelban. — Fázom — súgja felém. Istenem, nem segíthetek rajta. Egy asztalkán akad meg a szemem. Négy vagy öt revolver fekszik rajta. A látvány felizgatott. Fegyveresek voltak köztünk! De aztán nyugodtabban mérlegeltem. Itt nincs ebben semmi különös. Itt naponta dörrennek a fegyverek, és annyi műveltséget már a nyugati krimikből is szereztem, hogy olyan gazdag embernek, mint Adam Rahman, testőrei is lehetnek.
