Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-10-14 / 28. szám

sejteni kezdtem, mi lesz a novdr leckeje. S lgy is lett. A pajti fogta a konyvet, es sokatmondo abrazattal indult kifele a szobabol. Abban a pil­­lanatban kiugrottam az agybol, s a folyoson ter­­mettem, a noverszoba kozeleben. Masik tarsam is kovetett. A vilagert se hagytuk volna ki a le­­hetoseget, hogy a „figyelmesseg” melle csatolt szoveget is halljuk. A nover indult kifele, epp akkor allt meg az ajtdban, amikor betegtarsunk is odaert. Ekkor a pajti lekapta dt a tiz kormerdl. Mosolyogva nyujtotta fele az okos kis konyvet, mondvan, bucsuajandek. A noverke tessekelte ot befele, de az nem allt kotelnek. Egy lepest se mozdult az ajtotol. Szandekosan itt kezdett ra a dumara, hogy mi is jol halljuk. Kicsit kellemetlenul ereztem magam, el is felejtettem, hogy leg­­alabb egy hete varom ezt a pillanatot. A masik oregre ra se mertem nezni, attol feltem, tekinte­­tiink elarulna a cinkossagot. A faliujsagot ba­­multam, amit napjaban hatszor is vegigolvas­­tam, hat most ugy tettem, mintha epp most fe­­deztem volna fol. A fulem, persze, jol hegyez­­tem, s a szemem sarkabol figyeltem a bucsuz­­kodokat. A pajti, miutan atadta a konyvet, ke­­zet nyujtott a novernek, s elkezdte mondokajat:- Kedves noverke, halasan koszonom a gondoskodast, a segitseget, amit bajomban nyujtott, es a biztato szavakat, amikor ketseg­­beestem. A noverke igencsak zavartnak latszott. Elo­­szor elontbtte a pir, aztan kezdett minden szin kimenni belole, s lassankent olyan lett az area, mint a betegeke mutet utan. Pajtikam nem en­­gedte el a kezet. Kedvesen mosolygott ra, s ugy tunt, minden szavat komolyan es oszinten gon­­dolja. A noverke nagy nehezen ennyit nybgdtt ki:- O, hat ez termeszetes.- Lehet, hogy termeszetes - folytatta az a kope pajti, s meg mindig szorongatta szegeny­­kdnek a kezet de a beteg szamara sokkal tob­­bet jelent. Minden kedves szo, minden biztato mosoly feler egy-egy fajdalomcsillapitoval. Vegeredmenyben ez jarult hozza leginkabb a gyogyulashoz. Meg egyszer szivbol koszonom, es tudnia kell, hogy nagyon halas vagyok. Utoljara jol megrazta meg a nover kezet, aki addigra mar levegot is alig birt venni, s a hangzatos bucsu utan nem folytatta utjat arrafe­­le, ahova az elobb indult, hanem visszament a noverszobaba, s magara zarta az ajtot. Mi meg visszavonultunk az agyunkba, s azon tanakod­­tunk, nem volt-e mindez tul sok a szamara, mert az mar egyszer biztos, hogy aligha akadt eddig barki, aki az 6 gondoskodasaert koszbne­­tet mondott volna. Hat meg ilyen mezes-mazas, megis oszintenek hangzo szavakkal. A legfdbb gondunk az volt, hogy a nover valoban komolyan vette-e a halalkodast, vagy netan atlatott a szitan. A nap folyaman aztan feny derult a „lecke” hatasara. A noverke arca­­rdl eltiintek a merev vonasok. Eppenseggel nem szorta a mosolyokat a betegek fele, de odafigyelt rajuk, s amint felrevonult, csendben a gondolataiba melyedt. FIALA ILONA (a szerzo es M. Nagy Laszlo illusztracios felvetele) Az osi Kosztolanyi csalad sirboltja utan kutattam Nemcsenyben (Nem­­cinany, Aranyosmaroti jaras), mivel na­gyon szep sorokat olvastam a dinasztia egyik utodjarol a Juran Vidor altal szer­­kesztett Vadaszlapban, amely kereken hatvan esztendovel ezelott jelent meg. A csalad Trnka nevu erdesze ezeket irta: „Kosztolanyi nagybirtokos ur halala elott azt kivanta, hogy a koszoruba kos­­sek bele az utolso legszebb trofeajat, az utolso tavaszon lott szalonkak vadasza­­tanak eredmenyet. Megtettem a nagy vadasz utolso kivansagat, aki soha tobbe nem jon kozenk a szep tavasz elso ven­­degeinek, a szalonkaknak fogadasara.” Nos, elindultam Nemcsenybe, hogy legalabb egy pillantast vessek a nemeslelku vadasz sirjara. Az utbaigazitas ugy szolt: a templom mellett keressem a temetot. Am a temetokertben nyoma sem volt a Koszto­lanyi csalad sirboltjanak. Szerencsere eldkeriilt egy agg egyhazfi. Az erdo fele intett kezevel: ott a dombon van a Kosztolanyi csalad sirbolt­ja. A templomdombon egy emlekoszlopra let­terTM figyelmes, amelyen az alabbi felirat all: „Boh chce, aby sme zili. Eudia nie.” (Az isten akarja, hogy eljlink. Az emberek nem.) Az osz­­lopba vesett magbol szokkent virag az eletet szimbolizalja, meg azt, hogy azt ido elott sen­­ki ki ne olthassa. A meg nem sziiletett gyerme­keknek allftottak itt emleket. Azon kezdtem morfondirozni, hogy negy­­ven esztendovel ezelott mit is tudtam en a ter­­hesseg muvi megszakitasarol? Nagyon keve­­set, hiszen abban az idoben a szexualis elet es a terhesseg megszakftasa tabutema volt. Akko­­riban azt a filozofiat kovette a tarsadalom, hogy amirol nem beszeliink, az nines. Pedig abban az idoben is folytak muvi terhesseg­­megszakitasok, szepen csendben, azaz feke­­ten... A torveny ugy szolt, hogy a terhesseget csakis betegseg vagy nehez szocialis helyzet eseten lehet megszakitani. Kesobb liberalizalo­­dott a helyzet, es ktilonosen a leanyanyak - de azt sem mernem allitani, hogy csak a leanyanyak - eltek a lehe­­tosseggel. Koztudott: az egyhaz akkor is, ma is hatarozott mag­­zatvedelmet, abortusz elleni al­­laspontot hirdet. A Nemcsenyben felallitott emlek­­oszlop is ezt hirdeti: ne legyenek muvi terhessegmegszakitasok. Am ez csak hosszutavon erheto el, azaz kuszdbdlheto ki: az ifju­­sag modszeres szexualis felvila­­gositasaval, gondolkodasmo­­dunk lepesrol lepesre tortend megvaltoztatasaval. Nem pedig elhallgatassal... Nem all szandekomban mo­­ralizalni, inkabb visszakanyarod­­nek a Kosztolanyi csalad keresett „sirboltjahoz”: fel oranyi kapasz­­kodo utan megtalaltam. Latva­­nya azonban nem volt felemelo. Egyetlen vaskereszt hirdeti a regmultat: ennyi emlekeztet Nemcsenyben az osregi dinaszti­­ara. MOTESIKY ARPAD (a szerzo felvetelei) Kis seta Nemcsenyben EmJekoszlop... es vaskereszt

Next

/
Oldalképek
Tartalom