Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-10-14 / 28. szám

Lehetetlen, hogy egy egeszsegiigyi dolgozo ennyire utalja a munkajat. Marpedig ez a nover nagyon utalja. Minden jel arra vail. Olyan undorral beszel a betegekkel, mintha legalab­­bis leprasak lennenek. De hat akkor mit keres egy korhazban? Miert nem megy mdshova dolgozni, olyan helyre, ahol erdekelne a munka. Mert az mar egyszer biztos, hogy a bete­­gek nem erdeklik dt. Akkor ugyanis nem azt mondana, amikor hivjak, hogy: "Na, mi van mar megint?" Vagy: "Torkig vagyok mar ezekkel a nyavalyakkal!" Veletleniil sem torten­­ne meg, hogy ramosolyogna valakire. A frissen erkezett betegek eleinte pro­­balkoznak nehanyszor, de hamar ra­­jonnek, hogy folosleges mosolyt paza­­rolni rd, nem mosolyog vissza. Sot a koszoneset se fogadja senkinek. Az meg mar csak termeszetes, hogy 6 maga nem koszon senkinek.- Na, en majd megleckeztetem onagy­­sagat - mondja az egyik labadozo beteg a mellettem levo agyon. - Meg nem tudom, hogyan, de megleckeztetem... Ez a bejelentes bombarobbanaskent hatott a korteremben. Ezentul mar nem is a betegsegiinkkel foglalkozunk, hanem azt talalgatjuk, hogyan fogja szobatarsunk a falhoz szoritani az arra erdemes egesz­­segiigyi dolgozot. De az ido mulik, s hia­­ba varjuk egyfolytaban szinte lesallasban a fejlemenyeket. Nem tortenik semmi. Nagyszaju tarsunk lassan hazamegy, a no­­verke meg tovabbra is gyotri a betegeket mar puszta jelenletevel is. Itt tehat nem lesz semmifele „Szall a kakukk feszkere”, semmifele McMurphy, aki hosiesen telje­­sitette fgdretet: valoban „megszorongatta” a Fondnit. Igaz ugyan, hogy ez a megter­­mett, szep szal fiatalember veletleniil se hasonlit arra a tomzsi, voroshaju ir gye­­rekre Ken Kesey regenyeben, de az is igaz, hogy ezt a novert se lehetne egy na­­pon emlegetni a Fonenivel, aki ugyan mii­­mosolyt, de megiscsak mosolyt osztoga­­tott mindenkinek, ahogy vegigment a be­tegek kbzott. S a Fonenin mindig ropogott a vakitoan feher egyenruha a kemenyito­­tol, emezen itt meg ugy all a novdrruha, mint nagyapam dreg kabatja a madarijeszton a ker­­tiink vegeben. Es csampas jarasa se hasonlitha­­to a Foneni elesen ropogo lepteihez. Ez nem emeli a labat, minden lepese egy-egy csussza­­nas a nyikorgo linoleumon. — Nos, pajtikam, valami megleckeztetesrol dumaltal nemreg, s ugy tudom, holnap hazame­­nesztenek - mondom szomszedomnak nemi el­­lel a hangomban.- Varja ki a veget, papa. Legkedveltebb no­ver kenk reggel hetkor lep szolgalatba. Akkor meg itt leszek. Alig birtam aludni az ejjel. Mit fog ez csi­­nalni? Rajzszoget dugdos a nover szekenek kar­­pitja ala, vagy racsukja a veceajtot? Sok marha­­sag jart az eszemben, de egyik se illett ehhez a megfontolt, finom uriemberhez. Nem tudtam elkepzelni, milyen elmenyben lesz reggel re­­szem. Masnap aztan igencsak megijedtem, hogy lemaradtam valamirol, mert a tobbiek mar tul voltak a, ( zuhanyozason, amikor felebredtem. Mindig bosszankodtam amiatt, hogy reggelen­­kent otkor folvernek a lazmeres miatt, s aztan mar ugy felbolydul az egesz osztaly, hogy nem tudok elaludni. Most meg arra se ebredtem fel, hogy az ejszakas nover a honom ala nyomta a homerdt, kesobb meg el is vitte. Mindjart het ora, kozeleg a nagy esemeny ideje, en meg itt rostokolok az agyban. Ugras gyorsan kifele! A reggeli viziten mar kedvenc no­­veriink kiserte az orvost, aki veglege­­sen megerositette, hogy szomszedom ma hazamegy. S erre mi tortent?! A no­­verke fiilig huzta a szajat, akkora mo­­sollyal illette az elbocsatottat. Sot egy idore meg is merevedett, azt hittem, gores allt be az arcizmaiba a szokatlan mozdulattol. Valami biztosan tortent vele, mert a betegszobabol tavozva az ajtobol visszanezett szomszedomra, meg mindig ugyanazzal a felkoros szajtartassal, s azt mondta neki, hogy kdszitse ossze a holmijat, s barmikor johet a zarojelentdsert.- Arulja csak el, mit csinalt vele, amig en tisztalkodtam? - szegeztem neki a kerdest elbocsatott szobatarsam­­nak.- Hogy lehet ilyen naiv? - szolt kozbe a masik betegtarsam. - Nem lat­­ja, hogy ez a mosoly kimondottan a ta­­vozasnak szolt? Azt jelenti, hogy szom­­szedunk koteles bucsuzoul valami kis figyelmesseggel kedveskedni a nover­kenek. Erre kapta eldlegbe a mosolyt, biztatas­­kent. A szep szal fiatalember kozben osszerako­­dott, de a konyvet, amelyet itt olvasgatott, az ej­­jeliszekreny tetejen hagyja. Egesz jo konyv. Idonkent felolvasott nekiink belole. Amolyan utmutatas ahhoz, hogyan szerezziink baratokat, hogy banjunk az emberekkel, s hogyan szeret­­tessuk meg magunkat masokkal. Hirtelenjeben

Next

/
Oldalképek
Tartalom