Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-02-11 / 3. szám
J y íj yjj-földön maszkabál Még a múlt év végén, az iskolai szünidő előtt egy héttel adták át a nagyközönségnek a pozsonyi Ligetfaluban azt a fedetlen műjégpályát, melyet a pozsonyi V. kerületi önkormányzat megrendelésére egy német cég kivitelezett. Az időzítés kitűnően sikerült, s az időjárás azóta is mintha a beruházóknak kedvezne: a szokatlanul meleg decemberben és januárban azok a gyerekek is belekóstolhattak a tél örömeibe, akik anyagilag nem olyan jól eleresztett családban növekednek, hogy a szünidőt valahol a hegyek közt tölthetnék, esetleg egy kis sízésre a szomszédos Ausztriába, netán Olaszországba rándulhatnának át. Mert ez a „hókergető“ passzió csak keveseknek — s egyre kevesebbeknek — adatik meg. Itt tíz korona a beléptidíj — ennyibe kerül egy délután boldogság... Nagy a vonzereje a létesítménynek hétköznapokon is, állandóan tele a pálya. Kérdés, hogy a többmilliós beruházás ilyen látogatottság mellett is mikor térül meg, s megtérül-e valaha is. Egy valamiért azonban máris főnyeremény. Amerikában, minthogy ott jóval előbb találták magukat szembe a kábítószer-problematikával, már jó ideje felismerték, hogy a megelőzés egyik kitűnő fegyvere a sport, a szabadidősport. S minthogy Ligetfalunak mára égető gondja lett a kábítószer terjedése a fiatalok, azon belül is a kiskorúak! körében, lehetséges, hogy ezzel a beruházással — túlzás nélkül — életeket, gyermekéleteket mentenek meg. De a kamaszok — miközben fáradtra korcsolyázzák magukat — valódi, tehát nem virtuális (számítógép vagy újabban a tamagocsi szerezte) örömöket élhetnek át, és barátkozásra is alkalmuk nyílik, ami szintúgy nem megvetendő az egyre inkább a négy panelfal közé szoruló városi gyerekeknél. Mert a jégdiszkó kitűnő alkalom az ismerkedésre, és még tíz koronába se kerül: ingyenes. Sőt a teáért se kell fizetnie a szomjasnak, mindig akad szponzor, aki a gyerekek helyett állja a számlát. így volt ez azon a maszkabálon is, melyet január 24-én tartottak a jégen a ligetfalui önkormányzat jóvoltából. Minnieegerek, vízi manók, boszorkák, kísértetek, bohócok, harisnyás Pipik, bolondok házából szökött őrültek, polipok és a jó ég tudja még micsodák rótták a jégen a köröket hangos zeneszóra, aminek persze a szomszédos lakóházakban nem mindenki örült. Ez azonban nem szegte a gyerekek kedvét. A száznál is több jelmez közül hárman, a legsikeresebbek értékes díjakat vihettek haza (görkorcsolyát, videokazettákat stb.), akik pedig ilyen-olyan okból most kimaradtak a díjazásból, az egy tábla csokin kívül ígéretet kaptak: legközelebb ők is nyerhetnek. És mi kell a gyereknek: biztató szó. Az egyik tíz-tizenegy éves kislány boldogan siklott oda édesanyjához, jót harapott csokijába és ennyit mondott: — Legközelebb képviselő leszek, és akkor biztosan nyerek. — Telitalálat. A gyerekek mindent észrevesznek. Ugyanis a különdíjat egy politikai mozgalom parlamenti képviselője nyújtotta át — rossz nyelvek szerint saját lányának —, s ama bizonyos politikai mozgalom zászlócskáit osztogatta a csokival együtt a többi gyereknek. S ez volt az a momentum, ami kissé visszatetszővé tette a rendezvényt. Mert igaz, hogy maszkabálszezon van, és tagadhatatlan, hogy ránk köszöntött a választási kampány szezonja is. A pártok és mozgalmak „maszkabálja“ hosszabb lesz, valószínűleg a szüreti mulatságok idején kerül le a Superman jelmeze politikusainkról. Addig? Addig élvezzük a bálszezont mi, nyugdíjasok, s a fentiek szerint a gyerekek is, munkanélküliek, nyomorékok és szociálisan elesettek, mert a kampányzene értünk szól, a szavazatainkért. Mindenesetre a bálozó gyerekek már szavaztak a maguk módján. Mikor reggel felkelt a nap, a műjégpálya környéke tarkállott a leejtett pártzászlóktól... SZŐKE EDIT (a szerző felvételei) Kicsi a kampánycsoki, de jó A szomjas kísértet Az elsődíjas egérmama egérlányával 3
