Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-01-28 / 2. szám
A Kassai Kormányprogramot követő intézkedések, a kitoloncolások, kitelepítések, és deportálások több ezer magyart érintettek fél évszázaddal ezelőtt. Művelődésről szóló határozata leszögezte a kultúra „megtisztításáról“ szóló feladatokat is, amelyek következménye a magyar iskolák bezárása, a tanítók, tanárok tömeges elbocsátása volt. Ma már egy-egy pedagógus sorsát nagyon nehéz felidézni, hiszen már nincsenek az élők sorában. Kónya Józsefet, az ismert Bálint bátyót a Tátra bérceinek árnyékába száműzték, Sarlós József, a neves tornatanár és olimpikon sem kapott iskolát szülőföldjén, és a neves vadászírónak, Szűtsy Lóránfnak is szlovák nyelvterületen, Tapolcsányban jutott kenyér, az ottani gimnáziumban. Szűtsy Lóránt (1914—1986) a pozsonyi magyar gimnáziumnak volt a tanára 1936-tól egészen bezárásáig, 1945-ig. A vadászíró özvegye fél évszázada Nagytapolcsányban él, gyermekei — lánya és fia — pedig Svájcban, férje tizenkét esztendeje elhunyt. Erzsébet asszonyt tapolcsányi laká-Levettek a listáról, de... Szűtsy Lórántné, Erzsébet asszony sában kerestük fel és tőle régi eseményekről érdeklődtünk... — Férjem Prágában és Pozsonyban végezte bölcsésztudományi tanulmányait, majd a pozsonyi magyar gimnáziumban kezdett tanítani, amelynek egykoron diákja volt, ott érettségizett. Részt vett a szlovák nemzeti felkelésben, de ennek ellenére a kitelepítettek listájára kerültünk. A férjem felkereste egykori parancsnokát, aki akkor már a katonai ranglétra igen magas fokán állt. A tábornok kezdetben úgy tett, mintha nem ismerné, de aztán meghallgatta panaszát és megígérte, hogy elintézi maradásukat. — Aztán rendbejöttek a dolgaik? — A kitelepítésre vonatkozólag igen. Levettek a listáról, de annak az volt a feltétele, hogy el kellett hagynunk Pozsonyt. Férjem sokfelé prébálkozott elhelyezkedni—nemcsak a pedagógiai pályán —, sokáig tartott, amíg végül Tapolcsányban tanári állást kapott, 1947-ben jöttünk a városba. Három évig nem volt lakásünk, albérletekben laktunk két gyermekünkkel. — Nem okozott gondot a szlovák nyelv, a szlovák környezet? — Mindketten pozsonyi születésűek lévén a magyar-szlovák-német nyelven nőttünk fel, tehát nyelvi problémáink nem voltak. A környezetünk befogadott, elfogadott, de azért nem merném állítani, hogy mindenki tárt karokkal várt bennünket. A férjem kezdetben tornát tanított, de később angol, német, francia és latin nyelvet. — A gyermekeik? — A lányom Pozsonyban született, a fiamat Tapolcsányban hoztam a világra. Akkor éppen egy hideg, kellemetlen lakásban laktunk. Azokra az évekre nem szívesen emlékezem. A gyerekekkel itthon magyarul és németül beszéltünk, a városban, az iskolában természetesen szlovákul. Szűtsy Lóránt visszakapta fegyvereit Beszélgetésünk közben Erzsébet asszony illatozó feketekávét tesz az asztalra. — Szűtsy Lóránt folytatta a vadászatot Tapolcsányban is? — érdeklődöm tovább. — Amikor rendeződtek a dolgok, visszakapta puskáit, s ennek nagyon örült. De nemcsak a vadászat érdekelte, hanem elsősorban a természet. Sokszor fogtuk magunkat, összepakolt az egész család és jártuk az erdőket, vadászatról egy szó sem esett. — íróként kikkel állt kapcsolatban? — Jurán Vidort már nagyon régen ismerte, rendszeresen leveleztek; még akkor is, amikor Juránnak már nem volt lapja. Megmaradt a címtára: Széchenyi Zsigmond, Bethlenfalvy Ernő, de a szalánci Ehremhein Gábor vadászfestő is szerepel benne. Gyimesi Györgyöt nagyon jó írónak tartotta, csak egy picit sokallta azt a vadmennyiséget, amelyet Gyimesi puskavégre kapott. — Mivel foglalkozott Ön? — A szállodaiparban helyezkedtem el, amikor felépült az új, modern szálloda Tapolcsányban. A nyelvtudásomat kihasználva ott dolgoztam egészen nyugdíjbavonulásomig. Közben németből és franciából magasabb fokú nyelvvizsgát tettem, úgyhogy taníthatok is. Ezt a lehetőséget mind a mai napig kihasználom és szívesen korrepetálok, foglalkozom fiatalokkal. Nem unatkozom... — Gyermekei külföldön élnek... — A lányom hatvannyolcban ment ki a férjével, azóta Svájcban élnek, három unokám van. Lóránt fiam nem sokkal utána szintén elhagyta az országot, Zürichben telepedett le. Sajnos a vadászat iránt nem igen érdeklődik, nem követte őseit. Hiába, Svájcban ma már megvetett sportág a vadászat. Unokáimnak — egy fiú is van — nehezen magyarázom el a trófeák elejtésének történetét és körülményeit... — Nem gondolt arra, hogy visszaköltözzön Pozsonyba? — Ezt a kérdést már sokan feltették nekem, természetesen más-más formában... Negyvenkét évig éltem a férjemmel, azt szoktam mondani, hogy ebből harmincat voltam szombat-vasárnap egyedül. Tapolcsány a szívemhez nőtt. Ha valamit el kell intéznem a hivatalokban, pillanatok alatt megtehetem ezt. Még ma is felismerem férjem volt diákjait. Ha köszönnek, mindegyik kikapja kezét a zsebéből. Ő volt az egyetlen, aki viselkedni is megtanította diákjait. Megható módon emlékeznek rá minduntalan, sőt még nekem is juttatnak az iránta érzett tiszteletből. MOTESIKY ÁRPÁD
