Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-01-14 / 1. szám
Boros Bela ave mariska haztuznezbbol uszkok menyasszony menyorszag fele suit tok a friistok palinkasuveg (a nasznagy atveve) papirt ad rola pontos listat betort szuzek isszak el eszuket (se volt soha) ciganyzenet kappan kiabalna fulunkbe csattog a I ar ma sziirke zongora szarnya reggeledik a most tora bunreszesseg kicsontozott uresseg mikene meg ha almok ejszakaja vilagra rebben a lehetetlen reg lehetetlen a szo keves a tett semmitteves — briilj ha gond jut — a langok pedig halaluk ott lelik minden szerelemben a langot pedig mi loptuk Toth Arpad A „Keremszepen“ felesege J 61 van na, hat en is elmondom az en esetemet, de elore bejelentem, hogy amelyikotok rohogni fog rajtam, azt irgalmatlanul nyakon vagom, aztan ha after lesz belole, az ellenfelem fizesse a segedek koltsegeit, mert en nem fizetem, a rabszolgatorkotok ragyogojat! Ugyis tudnivalo, hogy tobb ital folyik el egy ilyen baratsagos usdnemapadon, mint ver, arra pedig nekem nines egy vasam se. Hogy miert nines? Hat eppen ez az. Az en esetem. Az hazasodasi esetem. Casus matrimoniae meae, ahogy Cicero mondta volna, ha veletlenul olyan szamar lett volna, mint ti meg mint en, es 6 is meghazasodott volna. Remelem, nem tette. Ugyebar, Csutakos tanar ur? Vagy ugy, Csutakos mar alszik ott az asztal vegibe? Na, ez is diszes tagja az Elnyomott Csaladfok „Felejtsunk!“ Asztaltarsasagnak. Beszokik ide a vendeglobe, otthon biztosan „ertekezlet“et hazudik onagysaganak, itt pedig harom deci utan mar az abrosznak nyomja a fejit, s almaban szekundaztatja vegig az egesz mennyorszagot angyalostul es Szentpeterestul, mivel hogy az az a remek hely, ahol a hazassagokat kotik. De hat a targyra, tisztelt asztaltarsasag, ugyebar? Most rajtam a sor, hogy elmondjam, mikeppen kerultem a Szent Papucs Rend legnagyobb keresztje ala. Jo, hat elkezdem, csak elobb meg felhajtom ezt a kriglit, igy nil Ez feltetlenul szukseges a lelki ero szempontjabol. Mikor fgy a szajamra borul a krigli nyilasa, es a szemem nem lat egyebet, csak a pohar belsejet, az olyan, mintha egy pillanatra teljesen egyedul maradnek az egesz vilagon, valami esuda jo nagy maganyossagban. A krigli homoru belseje ugy ragyog ott az orrom folott, mint egy extra kismirglizett kristalyegboltozat, s alatta az ellipszis-formaban lapulo sorfeliilet, mint valami isteni huvos, sarga tenger hdmpdlyog felem, le a torkomon, egyenest a szivembe vagy hova, es az ember mindennel megbekul. Karoly, meg egy kriglivel! Na, most mar igazan kezdem. Hat, az ugy volt, tisztelt asztaltarsasag, hogy volt nekem a kataszternel egy kollegam, bizonyos Steinbohr nevezetu. Nyapic, pattanasos svab pofa volt, abbol a fajtabol, amelyik a legszittyabb magyart szokta adni, mintha az osei egyenesen Arpad apank feher kancajanak a tejet fejtek volna a nagy Zalan-futtatas idejen. De nem vette komolyan senki. Nagyon sikertelen pasas volt. Ha a negyvennyolcas fuggetlensegrol szavalt, az adamesutkaja ugy ugralt a nyeldeklojeben, mint egy megbolondult parafadugo, nevetni kellett rajta. Mindig tragikus abrazattal vonult fel koztunk, ha kovetvalasztaskor az egesz kataszter testuletileg ment szavazni az atkos kbzosugyes kormanyra. ’ is leszavazott mukk nelkiil, csak utana leitta magat a sarga foldig. Egyebkent csendes, jo fiu volt, nem latszott ki belole semmi virtus. Hihetetlenul le tudott nyelni minden kellemetlenseget. „Keremszepen, keremszepen“ — hebegte —, s elfakult kepen setetveresen utottek ki a pattanasok. Persze, a nyakara nott mindenki, a kocsislegenyek elott se volt semmi tekintelye, a hivatalszolgak mindig kivartak, hogy elore kdszonjon nekik. Roviden, mindenki Keremszepen-nek hitta. Valami nagy agyonpofozottsag ult az egesz emberen, valahogy egy nagy tai reszketo kocsonya volt a szive helyen, s egy-egy sikerultebb orajan Kossuth Lajosrol is biztosan azert szavalt olyan nekifeledkezve, mert akkor legalabb megkostolhatta a „szabadsag“ szo izet, csamcsoghatott rajta, szurcsolhette kedvire. Az isten is papucs ala teremtette! Nahat ennek a Keremszepen-svabnak volt aztan egy csinoska felesege, az en ezidoszerint valo tisztelt nom onagysaga, akkor meg persze Steinbohr Samuelne urno. Tizenket evvel ezelott volt ez. Hamvas orcaju, szoke fiatalasszony volt a Charlotte, olyan kek szemekkel, mint a duplanefelejcs. „Keremszepen“ alig mutatkozott az asszonnyal. Ismerni eppen ismertuk, de alig jartak azok valahova. Igy-ugy — hebegte „Keremszepen“ —, sok a hazidolog, meg az 6 asszonykaja nem is vagyakozik sehova, rosszul is beszel magyarul, es szegyellos, szepessegi lany, 6 mar eroszakkal is probalta tarsasagosabba tenni, de hiaba, makacs teremtes stb. stb. — es a „Keremszepen“ orcajan kinosan kiveresedtek a pattanasok. Szoval ugy latszott, hogy „Keremszepen“ orulten felti az asszonyt, s rault a szoknyajara. En nagyon csodaltam a dolgot, hogy ez a melak svab fgy kordaban tudja tartani az eletparjat. Sejtelmem se volt arrol, ami kesobb deriilt ki, hogy az asszony az ur a haznal, s egyenesen 6 akarta azt a nagy, csinalt elzarkozast, hogy a kis videki varos kivancsisagat minel jobban felforralja. En veletlenul mindjart a varosba keriilesiik idejen mutatkoztam be egyszer az
