Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-01-14 / 1. szám

tudta mire velni, hogy eppen en kezdek szivesen kocs­­mazgatni vele, s turelemmel elhallgatom feloras szavala­­tait Magyarorszag legcelsze­­rubb felszabaditasi lehetose­­geirol az osztrak uralom alol, holott azelott mindig kirbhog­­tem. Ellagyulva forgatta ka­­batomon a gombot, s egyszer elszantan invitalt meg ma­­gukhoz, bar legenyemberek­­kel ezt tudtommal sohasem szokta megcselekedni. — Gyere, Abriskam, kerlek szepen, nom nagyon fog orulni! pirult pattanasai mogul bogte el-elcsuklo zokogassal: — Hat ha szeretitek egy­­mast... legyetek boldogok... kerlekszepen! fgy tortent. Az asszony ke­­sobb megvallotta, hogy mind­jart a varosba erkezesuk utan kiszemelt maganak, es elha­­tarozta, hogy en leszek a fer­­je, s otthagyja a svabot, aki­­hez a Szepessegben hozzaerosza­­koltak. Mi­­kor latta, asszonynak, s aztan el-el­­csiptem egy kis beszelgetes­­re az ablakban. Szeretett az ablakban orak hosszat kiko­­nyokolgetni, dacara „a sok hazidolognak". Keveset be­­szelt es csakugyan nemetes kiejtessel, kedves posze­­seggel. De hogy tudott nezni! A legsemmibb dikurzus koz­­ben ram-ram merengett a kek szemeivel, mint aki mindjart valami nagy titkot arul el, az­tan szenvedoen lehunyta a szempillait, s olyan soka tar­­totta csukva, hogy belezava­­rodtam, kozben pedig latha­­tatlan hangyak nyargaltak ve­­gig a tarkomtol a hatgerin­­cemig, oda meg vissza. — Maga miert nem hazasodik meg? — kerdezte egyszer, mi­­kor mar honapok ota tartott ez az ablak-ba­­ratkozas. S en abban a pillanatban ugy ereztem ma­­gam, mint a p o t y k a erezheti m a g a t, mikor ho­­roggal ki­rantjak a vfzbol, s sze­geny feje beletatog­­na a levegobe, de a kopoltyuja nem fogja. Abban a pillanatban sajdult belem eloszor, hogy jobban foglalkoz­­tat a „Keremszepen“ fele­­sege a kelletenel, vagy mi a fene. Addig fensztereztem neki, s 6 addig csinalgatta elottem a fel- es egesz per­­ces szemlehunyasokat, hogy vegkepp odacsippentett a szempillai koze. Abban a szuk kis varosban, ahol el­­tunk, olyan nyiltan es prozai homokossaggal terult ki egy­­mas elott az emberek eletem, hogy a tobbi egy-ket szambaveheto novel soha egy percre se adodott leheto­­sege holmi romantikus hely­­zeteknek. Nekem pedig, ugy latszott, eppen ilyesmi kellett. Ha elszeretnem a „Kerem­­szepen" feleseget! — ez a gondolat kezdett bizseregni bennem, s nem volt tobbe nyugtom tole. Persze, sajnal­­tam azt a szerencsetlen nyomoroncot, szegeny nem Felpattantam. Vantics ha­­nyatt vagodott, ugy felrelok­­tem az ajtobol. Rohantam, csak ugy kalap nelkul, Keremszepenekhez. Nem is kopogtattam, csak be egye­­nesen! Az asszony a dtvany sarkaban szepegett. „Kerem­­szepen" pedig feldultan ro­­hant le s fel a szobaban. Mi­kor meglatott, szembefordult velem, a terdei citeraztak az izgalomtol, az alia a I a t t — Nem, nem, Samuelke — feleltem —, most nem ju­­tok hozza! Tudod, most az a nagy kiilon megbizasom van azzal a kadarcsi dologgal, majd egyszer, maskor! — es szinte vacogtam, hogy jaj, most mindjart mennem kell asszonyt szoktetni, barati be­­csuletet tiporni! Az ordog csi­­naljon tragediakat! Sorsat azonban senki sem kertilheti el. Vantics, a hivatalszolga, egy reggel rohogve jelentet­­te, hogy most jon Kerem­­szepenektol, ahova valami aktakat vitt at, es kepzeljem, arra nyitott be, hogy „Keremszepen“ veri a felese­get, es hogy engem emleget­­nek! orul­­ten ugralt a parafadugo. Ket karjat reszketve huzta ketfe­­le, mint aki valami iszonyu nehezen szakado lathatatlan koteleket akar szetfeszeget­­ni. — Abris, edes — bugta fe­­lem az asszony —, megutott! Maga miatt iitott meg! A gaz­­ember! Tisztelt asztaltarsasag, mit tehettem? Mit csinaljon az ember, ha egyszerre csak leabrisedesemezik, s a lova­­giassagara apellalnak? Elko­­vettem eletem legnagyobb marhasagat, felkepeltem a szerencsetlen „Keremsze­­pen“-t. Martfr arccal turte, s mikor az asszony a divanyrol felpattanva a nyakam koze ugrott, a boldogtalan svab ki­hogy az erdekeskedo po­­zok semmikeppen sem ele­­gendok arra, hogy kiug­­rasszon a bokorbol, egyene­­sen kikinozta a szerencsetlen Keremszepenbol a verest, s ertem szalajtotta lepenzelt cinkosat, Vanticsot, hogy ro­­hanjanak „megmenteni“. Igy lettem ferj. „Kerem­­szepen" aztan kivandorolt Amerikaba, s ha van esze, a New York-i kikotoben bizto­­san kiilon felmaszott a Sza­­badsag-szoborra, s ossze­­csokolodzott vele. En pedig zsebpenzt kapok a felese­­gemtol hetenkenti egyszeri sorozesre. Aki pedig rbhogni mer, tisztelt asztaltarsasag, az megkapja annak a pofon­­nak a parjat, amit szegeny „Keremszepen“ kapott tolem tizenket evvel ezelott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom