Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-12-03 / 24. szám
Vancsa Istvan Gwynedd Otveneves vagyok es hulye. Emlekezetem igy is a mult hihetetlen melysegeit fogja at, elozo eletek vegtelen lancan ereszkedik feneketlen kutjaba az idonek, bar amit kihuz, abban sok koszonet nines, pillanatokat sem tudok felidezni ama vilagkorszakokbol, melyekben foisten voltam, vagy legalabb viceisten, esetleg, hogy ne legyek maximalista, szatir; csak azok az evek kodlenek vissza, amelyekben szinten otveneves voltam es szinten hulye, noch dazu masnapos, de nagyon. Biidds nyoszolyan fekszem, illetve fekiidtem, mert amit mondok, az mar a mult, kinyujtott kezem valami lagyat es selymeset erint, derek kecskem az, egyetlen hu tarsam ebben a saros, hideg vilagban, 6 szeret engem, gabonapalinkaimat, sordmet nem issza meg, tejet is ad, sot mellem buvik es a fulembe harap lagyan, hoztam sort, Machynlleth bacsi, mondja es apro mellecskeit szemermetlenul hozzam preseli, legalabbis igy remlik vissza evszazadok multan, igy akarom hinni, kozben meg azt se tudom, tegnap mi tortent, de hagyjuk. Gwynedd egyebkent csakugyan hozott sort, ez tuti, majd’ minden nap hozott, egyebkent meg riszalta magat elottem, pedig ismertem pisis kora ota, ott nott fel a szomszedban, tegnap meg puceran rohangalt a tyukok kozott, most meg... Francba. Sor. Gwynedd nem a kecskem, hanem a szomszed lanya, mint erre az olvaso nyilvan rajott. Kecskem is volt, de nem rola szol a tortenet. Gwyneddrol szol, illetve arrol, amire Gwyneddel kapcsolatban emlekszem, s az nem sok. De szep. Vagy a fene tudja. Gwynedd ezen a napon csak annyit kert tolem, hogy haljak meg, espedig teatralis modon, maglyan es nemzeti hoskent, ha mar ugyis annyira riihellek elni — riihelltem —, apukaja szakszeruen elegetne, egyebkent mar vagja is a fat az apuka, mert 6 bizik az emberekben es nagyon kellene a penz. Llanwrst ur — a szomszed, Gwynedd apja — meszaros volt, csontkovacs, borbely, sebesz es alkalmankent hoher, mellesleg legjobban az utobbi fizetett, csak ritkan, pedig nagy falu volt a mienk, jo ket tucatnyi hazzal, megis honapok multak el kivegzes nelkul, olyankor ehezett a csalad, illetve Llanwrst ur szomjazott, Gwynedd pedig ehezett, nem is volt egy deka foldsleg se rajta, csak a popsija gdmbdlyddott neki, de hagyjuk. Nem tartozik a tortenethez. Nem a fenet. Asszonyt en soha nem vettern magamhoz, regebben naponta atjart a papne, de megveniilt, elhajtottam. Nem volt senki. Aztan felnott Gwynedd, szep lany lett belole, illetve en annak lattam, mindenesetre tejfeher borii volt es fekete haju, genjeit a romai hoditok hagytak itt, ok pedig Elo-Azsiabol hozhattak, volt a lanyban valami keleties, nemelyek azt mondtak volna, ronda, de nekem szep volt, mit szep, gyonyoru. A pattanasai is szepek voltak. Szep volt akkor is, ha hetekig nem mosott hajat. Mocskos ruhaban jart a gyongyem es utszcli stilusban beszelt, en pedig imadtam. Amdc mi a francot kezdhettem volna vele? Otveneves voltam, mint mondom, es hiilye. Tovabba reszeges, mogorva, fad, emberkeriilo, hiszterikus, kakabelu, kopasz, fogatlan es santa. Nyolc eve egy koesmai verekedesben kivertek a fel szememet, a masik folyton csipas. Es meg raadasul kolto is voltam. Enekmondo. Bard. Meg akartam halni. Gwynedd is ezt akarta. Fajt a fejem, pedig mar mind megittam a sort, nem hasznalt. Kicsi palinkam is volt meg, azt is megittam, az se hasznalt. Okadni kellett, de olyan hirtelen, hogy a fejemet se tudtam elforditani, Gwynedd bluzat talaltam telibe. Mindegy. Ez a lany nem nekem valo, nekem mar senki se valo, egyebkent meg csakugyan meg kene halni. Most. Azt mondta Gwynedd, hogy szidni kell a kiralyt. Mar osszefogdostak a koltoket, akik szidtak valaha is — mindegyik szidta — delutan tiizre keriilnek mind, de Llanwrst urnak egy se jutott. Ha netan en is labamat lefele. Szarok a felhore. Tizenharman voltunk Walesben koltok, ebbol tiz valami egeszen vadallati modon dilettans, ketto csak-csak, es voltam, ugye, en. Most ezek osszefogdossak a tobbi tizenkettot es azokat akarjak feltuzelni. Ertem senki se jott. A kurva eletbe. Azt mondta Gwynedd, hogy delutan kettoig kene a kezirat. Ha kettdig megirom, akkor meg elolvassak, eljon ertem a poroszlo es pontban negykor Llanwrst ur feltuzel. Ketto to 1 negyig viszont ebed van, utana meg az egetes, ha tehat nem leszek kesz kettdre, akkor nekem annyi. Csak hat egy arva otletem se volt. Mondtam Gwyneddnek, hogy semmi nem jut az eszembe, masnapos vagyok, oreg vagyok, hulye vagyok, nem tudok irni, egyetlen sort nem birok kitalalni, nem lesz enbelolem nemzeti hos, nem lesz enbelolem szar se. Hat nem tetszik utalni a kiralyt?, kerdezte Gwynedd, nem a francot, hat akkor azt tessek meg- Irni, dogoljon meg Eduard, ilyen egyszeruen, ennyi eleg is lesz, mondta Gwynedd, mert a nok mindig olyan kis praktikusak. A fejem tiizelt, a gyomrom kavargott, szediiltem, a szemeimet mintha beliilrol nyomtak volna kifele, az ember nem ilyen napokra idozitene a martirhalalt, egyebkent a hasam is csikart es fosnom kellett. Ott jutott eszembe a pervatan, hogy van egy felbehagyott versem valahol, eld is kerestem, baromi rossz volt, irtam hozza ot sort, Gwynedd haromnegyed kettokor elszaladt vele, fel haromkor atjott Llanwrst ur es mondta, hogy minden rendszidnam, akkor ugye megiscsak akadna kicsi keresmeny. Llanwrst ur az egetes elott iigyesen megfojtana, egy perc mulva mar a felho szelerol logatnam a
