Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-10-22 / 21. szám

Tamasi Aron OKOS SZEKER (1897—1966) A kaszarnya korul nyuzsog a fold. Otromba ladakkal, tarisznyakkal es zsakok­­kal ujoncok jonnek. Tarkak, rongyosak es ember letukre ugy omlenek, mint a barmok. De a virag, amellyel teleraktak a lanyok, szeppe te­szi oket. Es erosse az, hogy sokan vannak. Ellepik az egesz kaszarnyat es ulepedni kezde­­nek. A kiszolgalt katonak helyere telepednek, akik futyoreszve keszulodnek a hazavivo utra. A napos vegigjarja a megdagadt termeket es ne­­veket ordft. Negy kiszolgalt katona nevet. Eleha­­lassza vegre mind a negyet es kozli velijk a paran­­csot: — A szazadparancsnok urnal rogton megjelen­­ni! Tisztogatjak magukat a legenyek. Gombolkoznak, oldalfegyvert kotnekes megindulnak. Utjukban min­­denunnen, mint a csigak, undok es szarvas okok masznak ele a felelemre. Szorongasukban parosan mennek, mintha testverek volnanak. Pedig megcsak nem is egyazon nemzetbe valok, hanem negyen ha­­romfele nyelven beszelnek. Aki elol megy es balrol, az Daniel, a foldim. Szakaszvezeto. A masik haram is az. Nem beszelnek, csak fogdossak es olik a sok fut­­koso rossz gondolatot es nezik a vekony cernasza­­lat, amelynek vegen ugy log a szabadsaguk, mint egy megijedt, kover pok. A szazadparancsnok turel metlenul varja az ugye­­letes tiszti szobaban oket. Sapadt area van s az is frissen puderezve. Feszes, cicomas ruhaja es csin­­talan fekete bajuszkaja. Szep buta ferfi. Mindegyre lesi az idot az oran, amit finoman bal csuklojan hord. Nyugtalansagaban az ajtot is kinyit­­ja es a kuszobon all. Innet nezi a zajgo kaszarnyat es az uj katonakat, akik tetovan es megis felig sza­­ladva jarnak s mindegyre meg-megallnak, mint a li­­kat nem lelo egerek. A szazadparancsnok ezt sem tudja elvezni, csak egy percig. Pedig szereti a sok katonat, mert sok ka­­tonanak elvezet parancsolni. Az ejjel ivott es most selyemszemu nokre vagyik. Visszamegy az asztalhoz, csorgeti a kardjat, asi't es leul. Es akkor megerkeznek a legenyek. Egymasutan jonnek be a szobaba es egymasutan jelentkeznek le kulon. Egyik sem vag a masik szavaba, hanem megvarja, amfg az elotteszolo vegez. Egyvonalban allnak es feszesen. A szazadparancsnok beteszi az ajtot es baratsa­gosan pihenj-t enged nekik. Aztan odaall elejuk, ne­­hany szoval megdicseri oket es arra biztatja, hogy legyenek zupasok. — Holnap reggelig gondolkozhattok—ugymond. —Aki visszamarad, az ormester lesz rogton, jomegelhetesu es rendeseletu ember. A szakaszvezetok arcan brom latszik. Zupasok lesznek, mindenkeppen olyanok a jelek. Mielott elhagynak a szobat, egy ormester erke­­zik es altisztet ker a szazadparancsnoktol. Egy al­­tisztet fel ugyelonek a szeker melle, mellyel a raktar­­bol ruhat kell hozni az uj katonaknak. A felugyeloseget Daniel kapja. Az udvaron mar befogva allnak a lovak. Joltartott, eras allatok. De a szeker is nagybelu, lajtorjas sze­ker. A hajesar-katona is fent ul mar egy atrakott desz­­kan. Turelmetlenul forgatja a fejet, mert nagyon var­ja, hogy futtathassa a kinyugodott lovakat. Daniel felugrik es odaszol neki: — Eresztheted! A katona megmozgatja a gyeplot es a szajaval is biztatja a lovakat, mint a makrancos gyermekeket. A ket pej ragja a zabolat, dus farkaval csapkod es egyhelyben kapal. Cifrazzak a dolgot, mint az em­­berek is, amig fiatalok es erosek. Aztan rohognek egy kicsit es elindulnak. Aprokat lepnek es szaporan, mert a katona nem akarja engedni, hogy mindjart vagtassanak. Daniel partjat fogja a lovaknak es szol a gyeplos­­nek, hogy engedjen nekik kello szabadsagot. Rohint egyet a ket pej es nekiugrik az utnak, amely romlott es ektelen ul dobalja a zbrgo szekeret. A ke­­rekek ugralnak, mint vakaciora bocsatott kamasz di­­akok es a deszkak nyikorogva feszengnek. Daniel ott ul a jobbik lajtorja allan, ami cudarul vag­­ja a tomporajat. Eiobbre esuszik es hatrabb esuszik, majd a ket kezevel probalja emelni magat, de a laj­torja utanaharap, mint a felingerelt kutya. Gondolkozik, hogy mitevo legyen. Egyszerre, mintha ismeros, barati szellemek huz­­nak, felall a szekerben es szetveti a labat. All bizto­­san es egyenesen es dus brommel telik meg az ar­ea, mint a rozsabokor. A szeker is boldogan nevet. Es nevetve hozza oda Danielnek a falut, amelyben szuletett s amelynek ut­­cain es hataraban igy egyenesre felallva es szetve­­tett labakkal szokta hajtani az otthoni lovakat. Csodamodon, halottaibol kelti fel a boldog, sze­­lid es termekeny otthoni idoket ez az okos, neveto szeker!... Odavarazsolja Danielnek a falu hazait sorba, a mezei munkarol megtero dalolo lanyokat, a buzafol­­deket es a viragos retet, a templom ortallo tornyat es a meleg, tiszta kenyeret. Es amikor megallnak a raktar elott a lovak, ket me­leg karjat felnyujtja a legenyert a falu, atoleli, hogy levegye es igy szol: — Egy zupassal kevesebb lesz, Daniel! Daniel korulnez es nem messze embereket lat, akik osszebujva, csendesen beszelgetnek. Egyszeru emberek, bajlatok es kopottak. Elindul felejuk, de az emberek elhalIgatnak jotte­­re es katona volta miatt bizalmatlanul neznek rea. — Ne feljetek, en vagyok — szolt nekik Daniel, ahogy szolott volt Krisztus a tanitvanyoknak. Az emberek felismerik es maguk koze fogadjak. Daniel egyutt beszeli meg velijk, hogy a szenve­­dok mikeppen teremthetnenek egy jobb vilagot. R eggel az erdo szelerol hirnok erke­­zett, jelentette, hogy az ejszaka del­­keleten tuzvesz festette vorosre az eget. Aznap megint szemerkelt az eso, a nyirkos fahasabok nem akartak eg­ni; a sziklahasadekban rejtozo sokasagbol harman meghaltak verhasban. Az ennivalo is elfogyott, ket ember ezert felkerekedett az erdon tuli pasztorokhoz; keso delutan erkez­­tek vissza, borig azva es holtfaradtan; csak nagy nehezen birtak elmondani, hogy baj van: a birkak dogledeznek, a tehenek felfu­­vodnak, a pasztorok meg furkoval meg bot­­tal tamadtak rajuk, amikor az egyikuk el akarta hozni a tinojat, amelyet meg azelott adott a kezukbe, hogy az erdokbe menekul­­tek. — Imadkozzunk — szolt a pap, akit ugyancsak a verhas sanyargatott. — Az Ur megkonyorul rajtunk. — Kriszte eleiszon — rimankodott a sorsverte tomeg. E pillanatban hangos ci­­vakodas tort ki az asszonyok kozbtt, vala­­mi gyapjukendd miatt. — Mi az mar megint, atkozott nemberek — uvdltott fel a biro, es fogta a korbacsat, hogy ellassa vele az asszonyok bajat. Egy­szerre megenyhult a tanacstalan feszu Itseg, a ferfiak megint ferfiaknak kezdtek erezni magukat. — Ide nem jutnak el azok a kancatejivok — vel e kedett az egyik szakal­­las. — Meghogy ezekbe a szi klahasadekok­­ba, a bozoton keresztul... Azt beszelik, hogy a lovaik aprok es kiaszottak, akar a kecs­­kek. — En amondo vagyok — vetette el le n egy ingerult emberke —, hogy ott kellett volna maradnunk a varosban. Annyit fizettunk a bastyainkra... Azert a penzert olyan sanca­­ink lehetnenek, hogy a mennyko se arthat­­na nekik, nem igaz? — Az am — esufolodott a sapkoros de­­ak. — Azert a penzert akar kalacsbol is le­­hetne a sancunk. Menj oda, harapj egyet... sokan jollaknak belole, joember; talan ma­­radt meg neked is. A biro figyelmezteton fujt egyet; az effe­­le beszed nem nagyon illett ide. — En megis csak amondo vagyok — haj­­togatta a magaet az ingerult polgar —, hogy a lovassag nem sokat arthat a mi bastyainknak meg a sancainknak. Azt kel­lett volna mondanunk, hogy nem engedjuk be oket a varosba es kesz. Szarazon meg­­usztuk volna az egeszet. — Hat akkor menj vissza a varosba es bujj be az agyadba — tanacsolta a szakallas. — Mit csinalnek ott egymagam — vesze­­kedett az ingerult emberke. — Csak azt mondom, hogy a varosban kellett volna maradnunk es vedekezniink... Elvegre jo­­gom van ra megmondani, hogy hibatortent! Mennyi penzunket emesztettekfel a sancok, most meg azt mondjak, hogy semmit sem ertek. Hat tessek! — Mar akar igy van, akar ugy — engesz­­telte a pap —, bizakodnunk kell Isten sege­­delmeben. Joemberek, hisz az az Attila csak egy pogany... — Isten ostora — szolalt meg a hidegle­­los szerzetes. — Isten csapasa.

Next

/
Oldalképek
Tartalom