Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-10-22 / 21. szám

HAJDU ISTVAN

Az esemenyek zuhatagaban

(Regenyreszlet)^

K

elemen kilepett az emeletes hazbol, kulccsal becsukta a bejarati ajtot, vegigment a telekhez tartozo eldkert kibetonozott osvenyen es a nyikorgo kapun keresztiil kilepett az utcara. Tavasz volt vagy talan nyar, a kertekbe szort viragokkal, kemenyszaru illatos fuvekkel, az udvarokban a lancaikon vonaglo, megvadult kutyakkal, lassan folydogalo, poros aszfaltutakkal, melyek felett inkabb lebegni lehetett, mint jami. Ha az ember kintjarva jobban odafigyelt, fektelen hangorgiat hallott mindeniinnen: alulrol, a varos szivebol, liiktetot, valoszinuleg a meg-meginduld, kigyozo autoaradat tiirelmetlen rohamait, a kiilvarosokbol csattogast es zakatolast — a villamosok femhangszalainak idegtepo techno-zenejet, de mintha a madarak es a

rovarok is megbolondultak volna: eszeveszett csiripelessel es fenyegetd zummdgessel ijesztgettek a hazakbol kiszorult jarokeloket.

Az emberek beletorddo arckifejezessel, bekesen maszkaltak az utcakon, napoztattak rancosodo arcukat, masok behuzott nyakkal, kalimpalo vegtagokkal siettek valahova. A poros, legypiszokkal kipontozott telefonfulkeben kalapos ferfi allt es tiirelmetlenul tarcsazott. Rovideket vakkantott a biidos kagyloba, melynek bakelit beszelojet olyan tavol tartotta meg-megnyflo ajkaitol, mintha abbol minden pillanatban sdsav lovellhetne az arcaba. Csdrdmpolve, izzadt homlokat torolgetve lepett ki az atforrosodott fulkebol, aztan hirtelen visszafordult, feltepte a fulke ajtajat, a keszuleken felejtett nyuzott notesz utan nyult es szapora leptekkel tavozott. A tclefonfulkevel szemben, a buszmegallon, dohanyzo ferfiak vartak a varosi jaratot, keziikben najlon szatyrokkal, kcmeny disznobor taskakkal. Beszelgettek, es kisebb csoportokba verodvc unottan acsorogtak, megbamultak az elottuk eltipego miniszoknyas noket, elcelddo megjcgyzeseket tettek, a fiatalabbak rovidet futtyentcttck es ugy tettek, mintha nem ok futyiiltek volna. Kisse tavolabb toliik, sotet napszemiiveg moge bujva nyakkendos ferfi, ujsagot olvasott. Az utcaba csikorgo kerekekkel fordult be egy piros gepkocsi, atsodrodott az fittest masik felere majd vissza, es tiilkdlve elszaguldott a magasitott jardaszegely menten. A varatlan esemeny egy pillanatra befekezte a jarokelok csoszogo gumitalpait, a hegyes tusarkak gyokeret eresztettek ajarda puha, agyontaposott borebe, de a pillanatnyi remiilet hamarosan elszallt, es fijra elorerfigtak a szoros labszarcsontok, megremegtek a sima csipok, megnyfilt tokak.

A Nap az egen kidiillesztette fortyogo gyomrat, es a Foldre helyezte tenyeret.

Kelemen a buszmegallo fele vette az iranyt, kozben at-atlesett az alacsony, sotetbamara mazolt fakeritesek felett az udvarokba, de mindenutt egyforma latvany fogadta, mintha uniformist hfiznanak minden ejjel a hazakra, tagas udvarokra, meg a rozsabokrok is olyan egyformak voltak. Ferfiak es nok haladtak el mellette, lenge, vekony nyari ruhakban, tarka ingekben, izgato nyari blfizokban. Elhaladt az fijsagosbode elott, tudta, hogy a sorba rakott lapok monoton egyhangfisaggal szamolnak be minden nap ugyanazokrol a szomyusegekrol. A cimlapokon kinagyitva atlott koponyajfi aggastyan, sebebol meg szivarog a ver, feldfilt, felperzselt hazak, tombolo hurrikanok, csillapithatatlan erejii foldrengesek, repiildkatasztrofa, bombak, vegzetes raketak, odvas atomreaktorok. Fenyegetd vasottfogfi fdcimek, vekonyajkfi, magyarazo alcimek, mind beszamolok a foldi pokol szomyusegeirdl. Ez a maro felismeres naponta eszebe jutott a bode elott, de olyan mindennapossa valt, hogy megszokta, es igyekezett rola nem tudomast venni, nem vett ujsagot, es ezzel az iigy le volt zarva.

Kelemen, mielott atment volna az fittest masik oldalara, megalit a jarda szelcn, elengedett maga elott nehany horgo autot, es csak azutan gyalogolt at a masik oldalra. Bal labara kisse bicegctt, tclen, sides kozbcn tortent, hogy eltorte, bokaja foldtt crczte a szorito fajdalmat. Legszivesebben futasnak eredt volna, le a mercdck lcjton, atugorva a visszahdkdlo meglepctt embereket, gatfutas, be a varos kavargo forgatagaba, teljes erobedobassal, mig csak meg nem sziinne a fajdalom, mignem le nem hullananak csontjairol a voros izomkotegek, feher inszalagok, es a napsugarakban furdo vakito csontvaz, csak egyre futna es rohanna tovabb a halalos kimenetelu maratonon cel nelkiil, magaba szoritva a fenyegetd nemasagot, akar a maganyosan koszalo Vegzet Angyala. Amikor felemelte tekintetet latta, hogy szemben a buszmegallon acsorgok mind nezik, ahogy

jon felejuk atellenben. Talan hallotta is az egyik csoport felol, ahogy azt mondja valaki: „Nezd, hogy santit!“ Igyekezett nem santitani, de ettol meg jobban elneheziilt a laba, mintha egy oriasi vasgolyot kellene maga utan vonszolnia, akar a kozepkori rabok. A megallon egy bibircsokos, kopcos ferfi melle allt, aki gyumdlcsokkel es viragokkal megrakott kosarakkal korbebastyazva varta a harmincas buszt. Bagoly-feje felol mely hiimmogeseket hallott es egyszer fogai kozt kikopott az utra. Kelemen lehorgasztott fejjel az aszfalt mintazatat bamulta, talalt egy szilvamagot, es cipojevel azt kezdte gydtorni. A magot sehogy sem sikeriilt a masik oldalara forditani, es ugy tunt, hosszu honapok kitarto gyakorlasa kellene a muvelet tokeletes kivitclezesehez. A magot vegiil bepoccintctte a racsos lefolyoba, ahol a mindenhato neszezo ej suru mocsarteste beleolvadt a hasadekokba, kitoltott minden elagazast, egy oriasi szerteagazo daganat, duzzadt es fortyogott, behatolt a varos ezemyi atokkal sujtott, laztol liikteto testebe, hogy ott asszisztaljon a vereskezu gnom sziiletesenel, amely felfalja az egeszseges sejteket es szamuz minden gondolatot.

Nap es feny kellene ide szikrazo, simara csiszolt tiikrdzd feluletek, vakito izzok szorosan egymas melle helyezve, melyek egyetlen paranyi kattintasra kepesek lennenek eluzni az amyek-kiserteteket, es izzasukkal felszaritani a nyalkas, maro folyadekok alattomosan hivogato tengeret. Konnyu es csiklandozo villamlasok az oregedo, osszekarcolt boron, paranyi villanasok az ingazo emberek halalfejen, mindenfele ezemyi, millionyi szentjanosbogar, vilagito bagolyszemek a maganyosan arvalkodo famatuzsalemek szuragta odvaban. Es huszonnegy oras nappalok, a golyobis mindket oldalat furdeto nappal. Sugaraik a sztratoszferaba huzzak a fak susogo koronait, rajtuk a mazsasra nott foszforeszkalo almakkal, narancsokkal, puhara erctt sarga bananokkal. Az utcakon vegigvonulo lobogo faklyak, az emberek, kiilonbozo szinarnyalatokban vermcrsekletiik es tulajdonsagaik szerint kikeverve a sargaszoldtol, a melyvdrdson keresztiil egeszcn a vakito feherig. Fenyagyuk, akkora keriilettcl, mint a sivatagok lovik a szaggatott fenynyalabokat, melyek elol meg a csillagok is elugralnak, a kongo vegtclenbe, valami sovargo emberszabasu remennyel, hogy a megszolitott uressegbol visszakiabal majd egyszer valaki, es mar soha tobbe nem bujik el az ide-oda hajlitgatott terben. Talan pont az elveszett Isten lesz az, aki a szivekbcn hagyta a meleget, de a fennyel, a megvilagosodassal elovi-