Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-10-22 / 21. szám

HAJDU ISTVAN Az esemenyek zuhatagaban (Regenyreszlet)^ K elemen kilepett az emeletes hazbol, kulccsal becsukta a bejarati ajtot, vegigment a te­­lekhez tartozo eldkert kibeto­nozott osvenyen es a nyikorgo kapun ke­­resztiil kilepett az utcara. Tavasz volt vagy talan nyar, a kertekbe szort viragokkal, ke­­menyszaru illatos fuvekkel, az udvarokban a lancaikon vonaglo, megvadult kutyakkal, lassan folydogalo, poros aszfaltutakkal, melyek felett inkabb lebegni lehetett, mint jami. Ha az ember kintjarva jobban oda­­figyelt, fektelen hangorgiat hallott min­­deniinnen: alulrol, a varos szivebol, liikte­­tot, valoszinuleg a meg-meginduld, kigyo­­zo autoaradat tiirelmetlen rohamait, a kiilvarosokbol csattogast es zakatolast — a villamosok femhangszalainak idegtepo techno-zenejet, de mintha a madarak es a rovarok is megbolondultak volna: eszeve­­szett csiripelessel es fenyegetd zummdges­­sel ijesztgettek a hazakbol kiszorult jaro­­keloket. Az emberek beletorddo arckifejezessel, bekesen maszkaltak az utcakon, napoztat­­tak rancosodo arcukat, masok behuzott nyakkal, kalimpalo vegtagokkal siettek va­­lahova. A poros, legypiszokkal kipontozott telefonfulkeben kalapos ferfi allt es tiirel­­metlenul tarcsazott. Rovideket vakkantott a biidos kagyloba, melynek bakelit besze­­lojet olyan tavol tartotta meg-megnyflo aj­­kaitol, mintha abbol minden pillanatban sd­­sav lovellhetne az arcaba. Csdrdmpolve, iz­­zadt homlokat torolgetve lepett ki az atforrosodott fulkebol, aztan hirtelen visszafordult, feltepte a fulke ajtajat, a ke­­szuleken felejtett nyuzott notesz utan nyult es szapora leptekkel tavozott. A tclefonful­­kevel szemben, a buszmegallon, dohany­­zo ferfiak vartak a varosi jaratot, keziikben najlon szatyrokkal, kcmeny disznobor tas­­kakkal. Beszelgettek, es kisebb csopor­­tokba verodvc unottan acsorogtak, megba­­multak az elottuk eltipego miniszoknyas noket, elcelddo megjcgyzeseket tettek, a fi­­atalabbak rovidet futtyentcttck es ugy tet­tek, mintha nem ok futyiiltek volna. Kisse tavolabb toliik, sotet napszemiiveg moge bujva nyakkendos ferfi, ujsagot olvasott. Az utcaba csikorgo kerekekkel fordult be egy piros gepkocsi, atsodrodott az fittest masik felere majd vissza, es tiilkdlve elsza­­guldott a magasitott jardaszegely menten. A varatlan esemeny egy pillanatra befekez­­te a jarokelok csoszogo gumitalpait, a he­gyes tusarkak gyokeret eresztettek ajarda puha, agyontaposott borebe, de a pillanat­­nyi remiilet hamarosan elszallt, es fijra elo­­rerfigtak a szoros labszarcsontok, megre­­megtek a sima csipok, megnyfilt tokak. A Nap az egen kidiillesztette fortyogo gyomrat, es a Foldre helyezte tenyeret. Kelemen a buszmegallo fele vette az iranyt, kozben at-atlesett az alacsony, so­­tetbamara mazolt fakeritesek felett az ud­­varokba, de mindenutt egyforma latvany fogadta, mintha uniformist hfiznanak min­den ejjel a hazakra, tagas udvarokra, meg a rozsabokrok is olyan egyformak voltak. Ferfiak es nok haladtak el mellette, lenge, vekony nyari ruhakban, tarka ingekben, iz­­gato nyari blfizokban. Elhaladt az fijsa­­gosbode elott, tudta, hogy a sorba rakott la­pok monoton egyhangfisaggal szamolnak be minden nap ugyanazokrol a szomyuse­­gekrol. A cimlapokon kinagyitva atlott ko­­ponyajfi aggastyan, sebebol meg szivarog a ver, feldfilt, felperzselt hazak, tombolo hurrikanok, csillapithatatlan erejii foldren­­gesek, repiildkatasztrofa, bombak, vegze­­tes raketak, odvas atomreaktorok. Fenye­getd vasottfogfi fdcimek, vekonyajkfi, ma­­gyarazo alcimek, mind beszamolok a foldi pokol szomyusegeirdl. Ez a maro felisme­­res naponta eszebe jutott a bode elott, de olyan mindennapossa valt, hogy meg­­szokta, es igyekezett rola nem tudomast venni, nem vett ujsagot, es ezzel az iigy le volt zarva. Kelemen, mielott atment volna az fittest masik oldalara, megalit a jarda szelcn, el­­engedett maga elott nehany horgo autot, es csak azutan gyalogolt at a masik oldalra. Bal labara kisse bicegctt, tclen, sides koz­­bcn tortent, hogy eltorte, bokaja foldtt crcz­­te a szorito fajdalmat. Legszivesebben fu­­tasnak eredt volna, le a mercdck lcjton, at­­ugorva a visszahdkdlo meglepctt embereket, gatfutas, be a varos kavargo for­­gatagaba, teljes erobedobassal, mig csak meg nem sziinne a fajdalom, mignem le nem hullananak csontjairol a voros izom­­kotegek, feher inszalagok, es a napsugarak­­ban furdo vakito csontvaz, csak egyre fut­­na es rohanna tovabb a halalos kimenete­­lu maratonon cel nelkiil, magaba szoritva a fenyegetd nemasagot, akar a maganyo­­san koszalo Vegzet Angyala. Amikor fel­­emelte tekintetet latta, hogy szemben a buszmegallon acsorgok mind nezik, ahogy jon felejuk atellenben. Talan hallotta is az egyik csoport felol, ahogy azt mondja va­­laki: „Nezd, hogy santit!“ Igyekezett nem santitani, de ettol meg jobban elneheziilt a laba, mintha egy oriasi vasgolyot kellene maga utan vonszolnia, akar a kozepkori ra­­bok. A megallon egy bibircsokos, kopcos ferfi melle allt, aki gyumdlcsokkel es vi­ragokkal megrakott kosarakkal korbebas­­tyazva varta a harmincas buszt. Bagoly-fe­­je felol mely hiimmogeseket hallott es egy­­szer fogai kozt kikopott az utra. Kelemen lehorgasztott fejjel az aszfalt mintazatat ba­­multa, talalt egy szilvamagot, es cipojevel azt kezdte gydtorni. A magot sehogy sem sikeriilt a masik oldalara forditani, es ugy tunt, hosszu honapok kitarto gyakorlasa kellene a muvelet tokeletes kivitclezes­­ehez. A magot vegiil bepoccintctte a racsos lefolyoba, ahol a mindenhato neszezo ej su­­ru mocsarteste beleolvadt a hasadekokba, kitoltott minden elagazast, egy oriasi szer­­teagazo daganat, duzzadt es fortyogott, be­­hatolt a varos ezemyi atokkal sujtott, laz­­tol liikteto testebe, hogy ott asszisztaljon a vereskezu gnom sziiletesenel, amely felfal­­ja az egeszseges sejteket es szamuz min­den gondolatot. Nap es feny kellene ide szikrazo, sima­­ra csiszolt tiikrdzd feluletek, vakito izzok szorosan egymas melle helyezve, melyek egyetlen paranyi kattintasra kepesek lenne­­nek eluzni az amyek-kiserteteket, es izza­­sukkal felszaritani a nyalkas, maro folya­­dekok alattomosan hivogato tengeret. Konnyu es csiklandozo villamlasok az ore­­gedo, osszekarcolt boron, paranyi villana­­sok az ingazo emberek halalfejen, minden­­fele ezemyi, millionyi szentjanosbogar, vi­­lagito bagolyszemek a maganyosan arvalkodo famatuzsalemek szuragta odva­­ban. Es huszonnegy oras nappalok, a go­­lyobis mindket oldalat furdeto nappal. Su­­garaik a sztratoszferaba huzzak a fak suso­­go koronait, rajtuk a mazsasra nott foszforeszkalo almakkal, narancsokkal, puhara erctt sarga bananokkal. Az utcakon vegigvonulo lobogo faklyak, az emberek, kiilonbozo szinarnyalatokban vermcrseklet­­iik es tulajdonsagaik szerint kikeverve a sar­­gaszoldtol, a melyvdrdson keresztiil ege­­szcn a vakito feherig. Fenyagyuk, akkora keriilettcl, mint a sivatagok lovik a szag­­gatott fenynyalabokat, melyek elol meg a csillagok is elugralnak, a kongo vegtclen­­be, valami sovargo emberszabasu re­­mennyel, hogy a megszolitott uressegbol visszakiabal majd egyszer valaki, es mar soha tobbe nem bujik el az ide-oda hajlit­­gatott terben. Talan pont az elveszett Isten lesz az, aki a szivekbcn hagyta a meleget, de a fennyel, a megvilagosodassal elovi-

Next

/
Oldalképek
Tartalom