Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-08-27 / 17. szám
Juan Rulfo (Mexiko) Fijldet adtaknekiink a casuarina-fak allnak, es a fold jo. Nem kell nekiink ez a Nagysiksagnak nevezett kemeny tehenbor. De nem engedtek, hogy megmondjuk kivansagunkat. A kuldott nemigen allt szoba veliink. Keziinkbe nyomta a papirokat, es igy szolt: — Ne ijedjenek meg, hogy ennyi foldet kaptak. — A siksag, kuldott ur... — Ezer meg ezer yunta. — De nines viz. Meg annyi sines, hogy egy fuszalat megontozzunk. — Majd segit az eso. Senki nem mondta maguknak, hogy ontozott foldet kapnak ajandekba. Mihelyt esik, ugy fog noni a kukorica, mintha nyujtanak. — De kuldott ur, a fold szikkadt, kemeny. Nem hissziik, hogy az eke fogna ezt a kotalajt. Kapaval kene a magnak lyukat vajni, de meg igy se biztos, hogy teremne valami; se kukorica, se mas nem teremne itt. — Ezt kozoljek irasban. Es most elmehetnek. A nagybirtokot tamadjak, ne a kormanyt, aki foldet ad maguknak. — Varjon egy kicsit, kiildott ur. Mi nem mondtunk semmit a kormany ellen. Mi csak a siksagot okoljuk... Nem lehet tenni az ellen, ami ellen nem lehet. Ezt mondtuk... Varjon, hadd magyarazzuk meg maganak. Nezze, kezdjiik azon, hogy... De nem akart minket meghallgatni. Igy adtak nekiink foldet. Azt akarjak, hogy ezen a forro agyagon vessunk valamit, latni akarjak, terem-e rajta valami. De itt nem fog teremni semmi. Ezt a tajat meg a keselyuk is elkeriilik. Neha latni oket, nagyon magasan repiilnek, menekiilnek ettol a feher, megkemenyedett portengertol, ahol semmi nem mozdul, es ahol az ember csak vanszorog. Meliton azt mondja: — Ezt a foldet adtak nekiink. Faustino felkialt: — Mi? En hallgatok. Azt gondolom: „Meliton felrebeszel. Bizonyara a hoseg miatt beszel igy. A melegben levette kalapjat, es napszurast kapott. Kiilonben miert mondana ezt? Milyen foldet adtak nekiink, Meliton? Itt meg akkorka sines, amivel eljatszhatna a forgoszel.“ Meliton ismet megszolal: — Hasznalhatjuk valamire. Ha masra nem, kancakat futtathatunk rajta. — Mifele kancakrol beszelsz? — kerdi Esteban. Meg nem neztem meg jol Estebant. Most, hogy hangjat hallom, figyelmesen ratekintek. Koldokig ero kabatot visel, es a kabat alol valami tyukfele dugja ki fejet. Igen, egy voros tyukot visz Esteban a kabatja alatt. Az allat esukva tartja szemet, a csore nyitva van, mintha asitana. Megkerdezem: — Hallod-e, Esteban, honnan szerezted ezt a tyukot? — Az enyem! — feleli. — Azelott nem volt neked. Hol vetted, mi? — Nem vettem sehol. Az udvarombol valo. — Azert hoztad el, hogy levagjad, nem? — Nem, azert hoztam, hogy vigyazzak ra. Uresen hagytam a hazamat, nines senki, aki enni adj on neki; ezert hoztam magammal. Valahanyszor messzi utra megyek, magammal viszem. — Hisz megfullad. Vedd ki onnan, hadd kapjon levegot! A karja ala veszi a tyukot, es ralehelget meleg lelegzetevel. Aztan azt mondja: — Itt vagyunk a szakadeknal. Mar nem is hallom, mit beszel Esteban. Libasorban ereszkediink le a szakadek meredek oldalan, es 6 halad legeldl. Most labanal fogva tartja a tyukot, es minduntalan a magasba emeli, hogy az allat ne iisse fejet a kovekhez. Ahogy megyiink lefele, a fold finomodik. Nyomunkban porfelho emelkedik, mintha dszver taposta uton haladnank lefele; de elvezziik, hogy a por belep benniinket. Elvezziik. Tizenegy dran at tapostuk a siksag kemeny foldjet, es most nagyon jol erezziik magunkat ebben az illatos, korottiink szallongo porlepelben. A folyo fele, a casuarinafak zold koronaja felett rikolto kacsak repiilnek. Ez is tetszik nekiink. A kutyak ugatasa mar a kozelbol hallatszik; a falu felol szel fuj, vegigsuhan a szakadekon, s megtolti neszekkel. Esteban ismet a karja ala veszi a tyukot, amikor az elso hazakhoz eriink. Leveszi a hurkot az allat elzsibbadt labarol, aztan mindketten eltiinnek a tepemezquite-bokor mogott. — Itt lepihenek! — kialtja felenk Esteban. Mi haladunk tovabb, befele a kozsegbe. A fold, amit nekiink adtak, ott fent van.
