Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-08-27 / 17. szám
Goethe Vegtelennek tiino gyaloglas utan — sehol egy fa, egy fuszal, egy gyoker — vegre kutyaugatas hallatszik. Neha mar azt hitte az ember, hogy e part nelkuli ut sosem er veget; hogy e repedesekkel es kiszaradt folyomedrekkel tarkftott siksag tulfelen semmit sem talalunk. De megis van valami. Egy falu. Hallani a kutyak ugatasat, erezni a fustszagot a levegoben, jolesik szivni ezt az emberi illatot, amely olyan, mint aremeny. De a falu meg nagyon messze van. Csupan a szel hozza kozelebb hozzank. Hajnal ota uton vagyunk. Most delutan negy ora koriil jar az ido. Valaki az egre tekint, aztan a hanyatlo napra, es igy szol: — Negy ora koriil jar. Ez a valaki Meliton. Vele tart Faustino, Esteban, no meg en. Negyen vagyunk. Nezem: ketten elol, ketten hatul. Hatrapillantok. Senki. Akkor ezt gondolom: „Negyen vagyunk." Nemreg delelott tizenegy ora koriil, meg huszonvalahanyan voltunk, de lassan-lassan a tobbiek szetszorodtak, es vegiil mar csak a mi kis csoportunk maradt. Faustino azt mondja: — Eso lesz. Mindnyajan felemeljiik fejiinket, es meglatjuk a nagy fekete felhot, eppen folottiink uszik. Es ezt gondoljuk: „Igen, lehet, hogy eso lesz.“ Nem mondjuk ki gondolatainkat. Mar jo ideje nines kedviink beszelni. A hoseg belenk fojtja a szot. Az ember masutt szivesen beszelget, de itt nehezere esik. Ha megszolal, a szavak szinte langolnak a szajaban, es perzselik a nyelvet. Igy van ez itt. Ezert nines kedve beszelgetni senkinek. Lepottyan egy nagy, kover esocsepp, kis lyukat vaj a foldben, kopethez hasonlit. Egyetlen csepp. Varjuk, hogy koveti a tobbi, es figyeliink. De nem esik tobb. Amikor felneziink, latjuk, hogy az esofelho mar messze jar, szinte ropiil az egen. A falu felol erkezo szel az amyekos, kek dombok fele kergeti. Es az arva cseppet a fold felissza, beszippantja egeto szomjusagaban. Ki az ordog teremtette ezt a nagy sivatagot? Mire szolgal ez, hm? Haladunk tovabb, majd ismet megallunk, figyeliink, esike. Hat nem. Most ismet megyiink. Arra gondolok, tobbet gyalogoltunk, mint amennyi utat megtettiink. Erre gondolok. Ha az eso esne, talan masra gondolnek. De jol tudom, hogy gyermekkorom ota egyetlenegyszer sem esett igazi eso ezen a siksagon. Nem, a siksag nem jo semmire. Nines itt se nyul, se madar. Nines semmi. Csak nehany tiiskes koro es itt-ott az osszecsavarodott levelii zacatefu; csak ez, mas semmi. Es itt megyiink mi. Negyen, gyalogosan. Korabban lohaton haladtunk, es karabelyunk volt. Most mar karabelyunk sines. Mindig azt hittem, jol tettiik, hogy elhagytuk a karabelyt. Errefele veszelyes fegyveresen jarni. Orvul lepuffantjak az embert, ha meglatjak a vallan fityego „30-ast“. De a 16 az egeszen mas dolog. Ha lovon joviink, mar megkostoltuk volna a folyo zold vizet, es megsetaltattuk volna gyomrunkat a falu utcain, hogy konnyebben megemessziik az etelt. Bizony megtettiik volna, ha lovaink megvannak. De azokat is elhagytuk, akarcsak a karabelyt. Koriilnezek, figyelem a siksagot. Mennyi fold, es nem er semmit. A tekintet vegigsuhan rajta, nem pihenhet meg semmin. Csak nehany gyik dugja eld fejet a lyukakbol, de amint a nap a boriiket perzseli, villamgyorsan elbujnak egy ko amyekaban. Hat mi hova fogunk bujni a nap heve elol, amikor dolgoznunk kell itt? Mert nekiink adtak ezt a feher, koves siksagot, hogy bevessiik. Azt mondtak: — A falutol odaig a maguke. Megkerdeztiik: — A siksag? — Igen, a siksag. Az egesz Nagysiksag. Szolasra nyitottuk szankat, hogy megmondjuk: nem akarjuk a siksagot. Azt a foldet szeretnenk, ami a folyo mellett van. A part melleki mezoket, ahol azok Vtlaglelek Ropiiljetek szet e szent lakomarol a vilagokon at! Lelkesitve toltsetek be a tavol minden sotet zugat! S mar lebegtek a boldog isten-almok uren hatartalan, a feny-szort terbe ropltve uj langot, ahol bolygo suhan. S zugtok tovabb a messzesegbe mindjart, ustokos-csillagok, egitestek es napok labirintjat atvagja utatok. Megragadjatok a goromba foldet s ujjateremtitek, hogy a szlvebol ne fogyjon ki tobbet a roppant Lendiilet. Veletek szall a forgo levegoben a viragok pora, s megszabjatok a sziklanak a tombben hogy kell hasadnia. Minden siet az isteni mereszseg so dr aba omleni; a viz, a termeketlen, mint a szep ret, s a port mag elteti. Igy szoritja ki a szelid sugar a gomolygo ejszakat; es dereng mar az edenkert lapalya pompazo lombon at. Hogy gyiilik a fold minden lenye latni a napos ligetet! Es mint az els6, kedves emberpart, ti csodalva nezitek, es uj tervekre villan nemsokara az dldott-fenyii szem. Igy oleli halaval vissza draga letiink a vegtelen.
