Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-06-04 / 11. szám

7. Level Kerded, mi az, amit kijlonoskeppen el kel­­lene kerulnod. A tomeg. Meg nem bfzhatod magad ra veszelytelenul. En legalabbis be­­ismerem esendosegemet: sohasem azzal a jellemmel terek haza, amellyel otthonrol elindultam. Valami felkavarodik abban, amit mar rendbe szedtem, valami visszalopako­­dik abbol, amitol elfutottam. Ugy vagyunk mi is, ha lelkunk hosszadalmas bajabol fel­­epiil, mint a betegek, akiket annyira meg­­viselt a hosszas gyengelkedes, hogy sehova sem le­­het oket artalom nelkiil kivinni. A nagy tomegben for­­golodni karos—tudtunkon kivul egytol egyig mindenki kedvet csinal valamilyen vetekhez, megbelyegez ve­­le vagy rank akasztja. Ketsegtelen: minel nagyobb cso­­duletbe keveredunk, annal nagyobb ez a veszely. Sem­­mi sem oly karos a jo erkblcsbkre, mint eluldogelni a szinieloadasok mellett, akkor ugyanis a gydnydrkodes konnyu utat nyit a becsusszano bunoknek. Mit akarok ezzel mondani? Fosvenyebben terek haza, becsva­­gyobban, bujabban, sot meg kegyetlenebbul es em­­bertelenebbul, mert emberek kozott voltam. Veletle­­niil elvetodtem egy deli eloadasra, jatekossagot, szel - lemeskedest s valami megkonnyebbulest remelve, amely megpihenteti az emberek szemet az emberver utan — s eppen ellenkezolegI Minden korabbi csata­­rozas konyoruletesseg volt csupan. Most felhagytak a bohosagokkal, puszta meszarlas folyik. A harcolok­­nak semmijuk sines, hogy vedjek magukat, egesz tes­­tuk ki van teve a csapasoknak, es sohasem emelik fel kezuket hiaba. Ezt legtobben jobban kedvelik a sza­­balyos parviadaloknal es a szemely szerint ki'vant harcosok osszecsapasainal. Miert is ne kedvelnek job­ban? Sem pajzsrol, sem sisakrol nem pattan itt vissza a vas. Minek a vedofegyver? Minek az ugyesseg? Mindez csak a halal kesleltetesere jo. Reggel orosz­­lanoknak es medveknek, delben sajat nezoiknek ve­­tik oda az embereket. Gyilkosok gyilkoloknak dobjak magukat oda paranesra, s a gyoztest ujabb oldokles­­re tartogatjak. A kuzdoknek nines mas kiutja, csak a halal. Tuzzel-vassal vegzik a dolgukat, s ez igy folyik, amfg szunetel az arena. „De valaki rablast kovetett el, megolt egy embert." Hat aztan? Olt, igy raszolgalt, hogy ezt elszenvedje: te mi­­vel szolgaltal ra, szerencsetlen, hogy vegignezd? „Usd, vagd, egesd I Miert fut olyan gyavan bele a kard­­ba? Miert sujt le olyan felenken? Miert hal meg annyi­ra kelletlenul? Csapjatok bele a sebekbe, esupasz mel­­lel, szemkozt fogadjatok egymas uteseit!" Felbesza­­kad a latvanyossag: „Oldossenek le kozben embereket, hogy valamivel teljen az ora.“ Hat meg azt sem ertitek, hogy a rossz pelda visszaut azokra, akik szolgaltatjak? Adjatok halat a hal hatatlan isteneknek, hogy olyannak tanitjatok a kegyetlenseget, aki nem tudja megtanulni. El kell vonni a tomegtdl a gyonge, a jora meg nemigen szilard lelket: konnyen csapodik a tobbseghez. Sokratest, Catot es Laeliust is kivetkoztethette volna erkolcseibdl egy hozzajuk nem hasonlo sokasag: annal kevesbe kepes kozulunk, akik igencsak munkalkodunk meg szellemunkon, bar­­ki is allani a nagy haddal rank zudulo bunok rohamat. A dozsoles vagy kapzsisag egyetlen peldaja sok rosszat szul: hazad elvhajhasz baratja fokozatosan erotlenne tesz es elpuhit, a gazdag szomszed felkel­­ti benned a sovargast, a rosszindulatu pajtas mindent — legyen akarmilyen hofeher es egyontetu — bever a maga ragyajaval; mit gondolsz, mi lesz azokbol az erkdlcsdkbol, amelyek ellen az egesz vilag tamadast intez? Szuksegszeruen vagy utanoznak, vagy utalnak. Pe-Seneca dig mind a kettot el kell kerulni: ne legy hasonlo a rosszakhoz csak azert, mert sokan vannak, s ne legy a sokasagnak ellensege sem azert, mert nem hason- Iftanak hozzad. Azokkal erintkezz, akik teged jobba akarnak tenni; azokat lasd szivesen, akiket te tudsz job­ba tenni. Kdlcsdnosse valik ez — az emberek tanul­­nak, mikozben tam'tanak. Nines okod ra, hogy szelle­­med fitogtatasanakdicsszomja teged kozepre alh'tson, hogy felolvasast vagy vitat rendezz — nem bannam akkor, ha a nepnek megfelelo portekad volna; de senki sines, aki kepes volna teged megerteni. Talan egy-kettore rabukkansz, es meg ezeket is formalnod s kepezned kell arra, hogy megertsenek. „Hat kinek tanultam annyit?" Nines miert felned, hogy karba vesz a faradsagod: magadnak tanultal. De hogy ma ne csak magamnak tartsam meg, amit ta­nultam, kdzlom veled, milyen harom, korulbelul azo­nos ertelmu mondasra leltem; az egyikkel ez a level adossagot torleszt, a masik kettot fogadd elolegijl. Demokritos mondja: „Nekem egy ember annyi, mint az egesz nep, es az is, akarki volt — ketes ugyanis a szerzo szemelye —, mikor megkerdeztek tole, miert tuz ki celul akkora buzgalommal egy olyan muvesze­­tet, amely csak a legkevesebbekhez jut el: „Eleg ne­­kem a keves, eleg az egy is, eleg, ha senki sines." Re­­mek a harmadik mondas is, amit Epikuros egyik, ta­­naikat valid tarsanak frt: „Ezt pedig nem sokaknak, hanem neked; mert eleg nagy kozonseg vagyunk mi egymasnak." Ezt szivleld meg, Luciliusom, hogy meg­­vethesd a tobbek helyeslesebol fakado gyonydruse­­get. Sokan dicsernek teged. Talan bizony volna miert tetszeni magadnak, ha csupan az vagy, akit sokan megertenek? Ertekeid befele tekintsenek. Elj egeszsegben! 8. level „Te szdlftasz fel engem — mondod —, hogy keruljem a tomeget, vonuljak vissza es erjem be ontudatommal? Hol vannak hat azok a tanitasok, melyeknek parancsa: meghalni cselekves kozben?" Meg ha ugy latszik is, hogy most tanacsolom neked a visszavonulast — en azert rejtoztem el s zartam magamra az ajtot, hogy tob­­beknek hasznalhassak. Egyetlen napom se mulik el semmittevesben. Az ejszakak egy reszet tanulmanya­­imnak igenylem. nem adorn at magam az alvasnak, hanem ledolok, s a virrasztastol faradt, le-lecsukodd szememet a munkara fuggesztem. Nemcsak az em­­berektol vonultam vissza, hanem az ugyektol is, s el­­sosorban az en ugyeimtol; az utokor szamara fejtek ki tevekenyseget. Nekik jegyzek fel egyet-mast, ami talan hasznukra lesz. Udvos intelmeket bizok a betuk­­re, jo hatasu gydgyfu-keverekeket; kitapasztaltam, hogy hatasosak az en kelevenyeimre — ha nem gyogyultak is be azok meg tokeletesen, nem harapodz­­nak tovabb. Keson ismertem meg a helyes utat, es a tevelygestol elcsigazva: most megmutatom masoknak. Igy kialtok: „KeruIjetek el mindazt, ami a tomegnek tet­­szik, amit a veletlen juttatott. Minden esetleges jo elott gyanakodva, felenken alljatok meg: a vadakat es a ha­­lakat is mindig valamilyen csali remeny szedi ra. A sze­­rencse ajandekainak velitek oket? Csapdak csupan. Mind, aki biztonsagos eletet akar kozuletek elni,, amennyire lehetseges, ke­­rulje a leppel bevont javakat, meg masert is csalodunk bennuk nagy nyomorultul; azt hisszuk: birtokunkban vannak, s mi ragad­­tunk belejuk. A szakadekba visz ez az ut; e felfvelo eletnek a vege bukas. S meg csak az sines megengedve, hogy megalljunk, ha a boldogulas leterft a helyes utrol, vagy leg­­alabb egyenesen allva, vagy egy csapasra sullyedjunk el: nem forditja meg a hajot a szerencse, hanem lebuktatja es odavagja. Kovessetek azt az ep es udvos eletformat, hogy csak annyira apolgassatok testeteket, amennyire a jo egesz­­seg igenyli. Kemenyebben kell banni vele, hogy kifo­­gastalanul engedelmeskedjek a leleknek: az etel az eh­­seget csillapftsa, az ital a szomjusagot oltsa, a ruha a hideget tartsa tavol, a haz a testet fenyegeto vesze­­lyek ellen nyujtson vedfalat. Hogy ez gyepteglabol emelkedik-e, vagy kulonfele idegen fajtaju kovekbdl, egy csoppet sem lenyeges: tudjatok meg, hogy az em­bert eppolyan jol fedi a szalmatetd, mint az arany. Ves­­setek meg minden ekftmenyt vagy diszitmenyt, amit felesleges faradozas hoz letre. Fontoljatok meg: sem­­mi sem csodalatra melto a lelken kivul; ha az nagy, semmi sem nagy a szamara." Ha igy beszelek magamban, ha igy beszelek az uto­­korhoz, nem vagyok-e szemedben hasznosabb, mint ha ugyvedkent megjelennek a targyalas ra kituzott na­­pon, vagy ranyomnam gyurumet a vegrendelet tabla­­ira, vagy a senatusban szavamat s kezemet adnam a jeloltnek? Higgy nekem, akik I atszolag semmit se csi­­nalnak, nagyobb dolgokat visznek veghez: az embe­­ri es az isteni vilaggal foglalkoznak egyszerre. De vegezni kell mar es—ahogy rendszeresitettem — valamit fizetni is ezert a leveled. Nem az en zsebem­­bol: meg most is Epikurost forgatom, tole olvastam ezt a mondast a mai napon: „Ha az igazi szabadsagot aka­­rod elnyerni, a filozofia rabszolgajanak kell lenned." S nem kell varakoznia egyik naprol a masikra, aki en­­nek veti ala s adja at magat: rdgton felszabadul. Ugyanis a filozofianak szolgalni maga a szabadsag. Lehetseges, hogy megkerdezed: miert idezek tobb jo mondast Epikurostol, mint a mieinktol, De hat miert gondolod, hogy ez Epikuros szava, s nem kozkincs? Milyen sok kolto mondja azt, amit a filozofusok vagy elmondtak mar, vagy el kell mondaniukINem erintem a tragediafrokat, sem a romai szfnjatekokat. Hiszen ezekben is van valami komolysag, kozeputon vannak a komediak es a tragediak kozott. Mennyi ekesszdlo verssor bujik meg a bohozatokban! Milyen sokat kel­­lene Publiliusnal kothurnusban elmondani es nem mezftlabI Egy verssorat idezem, amely a filozofiara s eppen a nemreg szoba hozott reszere vonatkozik: eb­­ben azt alh'tja, hogy a veletlen adomanyait nem sza­­bad a magunkenak tartani: Mit vagyunk szerzett, toliink idegen marad. Emlekszem, hogy ezt a mondanivalot te nem keves­be jol es tombrebben fejezted ki: Mit a szerencse tett tiedde, nem tied. S nem felejtem el, hogy meg iigyesebben is mondtad: Ha kaphattal jot, el is vesztheted megint. Ezt nem szamftom fizetsegnek: a magadebol adtad ne­kem. Elj egeszsegben!

Next

/
Oldalképek
Tartalom