Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-21 / 10. szám
Anton Pavlovics Csehov Jo emberek z E It-eldegelt Moszkvaban egy Vlagyimir Szemjonics Ljado vszkij nevu ember. Elvegezte az egyetem jogi karat, s valamelyik vasuttarsasag felugyeleti csoportjaban helyezkedett el, de ha megkerdeznek tole, mivel foglalkozik, fenyes, nagy szeme tisztan es nyiltan tekintene bnokre-az aranykeretes csfpteto mogul, s a csondes, barsonyos, kisse selypego bariton fgy valaszolna: — Irodalommal foglalkozom! Vlagyimir Szemjonics az egyetem elvegzese utan egy kis szi'nhazi hirt helyezett el valamelyik lapban. A rovid hi'rrol attert a bibliografia teruletere, egy ev mulva pedig mar naponta jelent meg kritikai tarcaja a lapban. Ebbol az indulasbol azonban nem kovetkezik, hogy dilettans, hogy irodalmi munkasaga veletlen es atmeneti jellegu. Valahanyszor meglattam apolt, cingar kis alakjat, nagy homlokat es hosszu sorenyet, s hallgattam beszedet, minden alkalommal ugy ereztem, hogy iroi munkassaga, fuggetlenul attol, mit es hogyan ir, szervesen hozzatartozik, mint a szivverese, es mar az anyja meheben ott feszkelt agyaban egesz programja. Jarasabol, taglejtesebol, a mozdulatbol, ahogy cigarettahamujat leverte, meg abbol is kiolvashattam egesz programjat, az alfatol az omegaig, minden larmajaval, unalmaval es rendjevel egyutt. Tollforgato emberre vallott, ahogy ihletett arccal koszorut helyezett valamelyik hiresseg sfrjara, vagy ahogy fontoskodo, unnepelyes arckifejezessel alairasokat gyujtott udvbzlo levelekre; szenvedelye, hogy megismerkedhessek hires literatorokkal, az a kepessege, hogy ott is felfedezett tehetseget, ahol nem volt, allando lelkesultsege, percenkent szazhuszat uto pulzusa, jaratlansaga az eletben, az az egeszen noies buzgalom, ahogy koncerteket es irodalmi esteket szervezett a tanuloifjusag segelyezesere, vonzodasa a fiatalsaghoz — mindez megteremtette volna szamara a „tollforgato ember" tekintelyet meg akkor is, ha nem frja a tarcait. Tollforgato ember volt tehat, akihez nagyon illettek az ilyenfajta mondasok: „Kevesen vagyunk", vagy: „Mit er az elet hare nelkul? Elorel", bar soha nem harcolt senkivel, es sohasem jutott elore. Meg az sem hangzott mesterkelten, amikor az idealokrol ertekezett. Az egyetem fennallasanak evforduloin, Tatyana-napokon leitta magat, hamisan fujta a Gaudeamus-t, es ragyogo, verejtekes area ilyenkor mintha azt mondta volna: „Nezzetek, reszeg vagyok, duhajkodom!" De ez is illett neki. Vlagyimir Szemjonics oszinten hitt abban, hogy joga van irni, hitt tulajdon programjaban, nem ketelkedett semmiben, es nyilvanvaloan nagyon elegedett volt magaval. Egy dolog szomoritotta csak: a lapnak, amelybe frt, nagyon keves elofizetoje es csekely tekintelye volt. Vlagyimir Szemjonics azonban szilardan hitte, hogy elobb vagy utobb helyet kaphat egy vaskos folyoiratban, ahol kibontakozhat es megmutathatja, mit tud — ez az apro szomorusag azonban elhomalyosult a ragyogo remenysegek fenyeben. Amikor ezt a kedves embert meglatogattam, alkalmam volt megismerni edeshugat, Vera Szemjonovna orvosnot. A legelso pillanatban meglepett ennek a nonek elcsigazott, beteges area. Fiatal volt, szep termetu, area szabalyos, bar kisse durva faragasu; mozgekony, kecses es bobeszedu batyja mellett azonban szogletesnek, hervadtnak, lomposnak es mogorvanak latszott. Mozdulataiban, mosolyaiban es szavaiban volt valami kenyszeredett, hideg kozony; nem tetszett az embereknek, gogosnek es korlatoltnak tartottak. Valojaban, azt hiszem, csak pihent. — Kedves baratom — mondta nekem gyakran a batyja sohajtva, es ekes „(rbi“ mozdulattal dobta hatra a hajat —, sohase iteljen a kulsobol! Nezze meg ezt a konyvet: reg elolvastak mar, gyurott, tepett, a porban hever mint haszontalan holmi, de lapozzon csak bele — elsapad es si'rva fakad! Ilyen konyv az en hugom. Nyissa fel, nezzen a lelkebe, es megrendul. Vera rovid harom honap alatt annyit szenvedett, amennyi egy egesz emberi eletre eleg volna! Vlagyimir Szemjonics korulpillantott, megrantotta a ruham ujjat, es suttogora fogta a hangjat: —Tudja, amikor elvegezte az egyetemet, szerelmi hazassagot kotott egy epitesszel. Valosagos drama! Egy honapig se eltek egyutt a fiatalok, amikor a ferjet — sutty! — elvitte a ti'fusz. De ez meg nem minden. ’ maga is elkapta a ferjetol a betegseget, es amikor felepult belole s megtudta, hogy Ivanja meghalt, bevett egy jokora adag morfiumot. Ha baratnojeben nines annyi energia, az en Veram mar a mennyben volna. Mondja, hat nem valosagos drama? Nem olyan-e a hugom, mint egy naiva, aki mar eljatszotta eletenek mind az ot felvonasat? Nezze csak a kozonseg a bohozatot, a naivanak haza kell mennie pihenni. Vera Szemjonovna, elete harom boldogtalan honapja utan, batyjahoz kbltbzott. Az orvosi gyakorlat nem volt neki valo, farasztotta, es nem elegitette ki; kulonben sem kellette a nagy tudasu orvos benyomasat. Sohasem hallottam tole semmi olyat, ami kapcsolatban left volna tudomanyaval. Hatat fordftott az orvostudomanynak, es mint egy fogoly, tetlensegben, hallgatasban leesuggedt fejjel, olbe tett kezzel, lustan es szfntelenul elte ifjusagat. Az egyetlen, ami meg fel tudta razni a kbzonyebol, ami kisse bevilagftotta elete sotetseget, batyja jelenlete volt, akit szeretett. Ot magat szerette, iroi programjat, rajongva dicserte tarcait, s amikor megkerdeztek tole, mivel foglalkozik a batyja, suttogva felelte, mintha felne, hogy zavarja vagy felebreszti: „fr!...“ Amikor batyja frt, rendesen ott ult a kozeleben, es nem vette le a szemet a papirt szanto kezrol. Ilyenkor egy napon sutkerezo beteg allathoz hasonlftott. Vlagyimir Szemjonics egy teli esten froasztalanal ult, es kritikai tarcat frt a lap szamara, mellette Vera Szemjonovna ult, s mint maskor, a sorokat rovo kezet nezte. A kritikus sebesen frt, javftas es megallas nelkul. Csikorgott, felsikoltott a tolla. Keze ugyeben frissen felvagott, vaskos folyoirat fekudt kinyitva az asztalon. Egy elbeszeles volt benne a paraszti eletrol, alatta ket betu jelezte az fro nevet. Vlagyimir Szemjonics elragadtatassal olvasta. Megallapftotta, hogy az fro mestere a kifejezes formajanak, termeszetleirasaiban Turgenyevre emlekeztet, hangja oszinte, a paraszteletet pedig kitunoen ismeri. Maga a kritikus csak konyvekbol es hallomasbol ismerte ezt az eletet, erzese es benso meggyozbdese azonban azt sugta, hogy hihet az elbeszelesnek. Ragyogo jovot josolt az frbnak, kozolte vele, hogy nagy turelmetlenseggel varja az elbeszeles folytatasat stb. — Nagyszeru fras! — mondta hatradolve a szekeben, s elegedetten hunyta le a szemet. — Eszmei mondanivaloja a legnagyobb mertekben rokonszenves. Vera Szemjonovna rapillantott, hangosat asftott, s egyszer csak varatlan kerdessel fordult hozza. Altalaban estenkent idegesen asftozott, es rovid, szaggatott, nem mindig a targyhoz tartozo kerdeseket intezett batyjahoz. —Vologya—kerdezte most —, mit jelent az: legy hosszuturo a gonosszal? — Hosszuturo a gonosszal?—ismetelte a kerdest a batyja, es kinyitotta a szemet. — Igen. Hogy ertelmezed te? — Hat nezd csak, kedves, kepzeld el, hogy betorok vagy rablok tamadnak rdd, es ki akarnak fosztani, nos, te ahelyett, hogy... — Nem, nem, a logikus meghatarozast szeretnem hallani. — A logikus meghatarozast? Hml... No, hat... — morogta zavartan Vlagyimir Szemjonics. — Hosszuturo a gonosszal annyi, mint egykedvu magatartas mindazzal szemben, amit az erkolcsi szferaban gonosznak neveznek... Vlagyimir Szemjonics ezutan az froasztal foie hajolt, es belefogott egy kisregenybe. Ennek no volt az iroja, s arrol volt benne szo, hogy milyen nehez egy nagyvilagi dama helyzete, aki egy fedel alatt el kedvesevel es torvenytelen gyermekevel. Vlagyimir Szemjonics rokonszenvesnek talalta az otletet is, a meseszovest is, a stilust is. Miutan ismertette a kisregeny rovid tartalmat, citalt belole nehany jol sikerult szakaszt, majd a maga neveben hozzafuzte: „Nemdebar, mennyire valosagos, milyen eletteli es szemleletes mindez? Iroja nemesak festoi talentummal megaldott regenyiro, de egyszersmind erzekeny pszichologus is, aki belelat alakjai lelkebe. Nezzuk peldaul a ferjevel talalkozo hdsno lelkiallapotanak plasztikus abrazolasat!" stb. —Vologya!—szakftotta felbe kritikusi omlengeseit Vera Szemjonovna. — Kulbnos gondolat foglalkoztat tegnap ota. Egyre azon tbrom a fejemet: mi lenne belolunk, ha az egesz emberi elet a gonosszal szembeni hosszuturesen alapulna? — Valbszinuleg semmi. Ez a hosszutures szabadjara engedne a bunos bsztbnoket, akkor pedig nemesak hogy a civilizacio pusztulna el, de ko kovon nem maradna a foldon. — Hat mi maradna? — Haramiak es bordelyhazak. Kbvetkezo tarcamban talan meg is emlftem ezt. Kbszbnom, hogy eszembe juttattad. Baratom egy het mulva be is valtotta igeretet. Eppen a legjobbkor: a nyolcvanas evekben, amikor tarsadalmunkban es a sajtoban sok szo esett a gonosszal szembeni hosszuturesrol, a biraskodas, a buntetesek, a fegyverfogas jogarol, amikor a mi kbreinkbol nehanyan megprobaltak szemelyzet nelkul boldogulni, falura koltoztek szantani-vetni, megtagadtak maguktol a husetelt es a testi szerelmet. Vera Szemjonovna, amikor elolvasta batyja tarcajat, elgondolkodott, es alig eszrevehetoen vallat vont. — Nagyon kedves! — mondta. — De azert meg sok mindent nem ertek. Peldaul Leszkov Papi gyulekezet cfmu regenyeben van egy kulonc kertesz, aki mindenkinek vet: a vasarloknak, a koldusoknak, s azoknak is, akik lopni akarnak. Okosan cselekszik? Vlagyimir Szemjonics huga arckifejezesebol es hangjabol megertette, hogy nem tetszett neki a tarcaja, es talan eloszbr eleteben berzenkedni kezdett benne az iroi onerzet. Kisse ingerulten felelte: — A lopas erkolcstelen jelenseg. Tolvajok szamara vetni annyi, mint letjogosultsagot adni a tolvajoknak. Mit szolnal hozza, ha en lapot alapftanek, s a rovatok kozott a becsuletes eszmeken kfvul helyet adnek a zsarolas eszmejenek is? Mert ha annak a kertesznek a logikajat kovetnem, a zsarolok, a csirkefogok eszmeinek is helyet kellene juttatnom, igaz? Vera Szemjonovna nem valaszolt. Felallt az asztaltol, lustan a dfvanyhoz botorkalt, es lefekudt. — Nem tudom, semmit sem tudok! — mondta tunodve. — Bizonyara igazad van, de en azt hiszem, ugy erzem, hogy a gonosz ellen vivott harcunkban van valami hamis, valami ki nem mondott vagy eppen szandekosan leplezett. Isten tudja, lehet, hogy a mi modszereink a gonosz elleni harcban azok koze az elofteletek koze tartoznak, amelyek mar olyan mely gyokereket vertek bennunk, hogy mar nem tudunk megszabadulni toluk, s eppen ezert nem ftelhetunk roluk helyesen. — Vagyis hogy erted ezt? — Nem tudom, hogyan magyarazzam. Lehet, hogy az ember teved, amikor azt hiszi, hogy joga es kotelessege kuzdeni a gonosz ellen, mint ahogy akkor is teved, amikor a szivet szfv alakunak kepzeli. Nagyon konnyen lehet, hogy a gonosszal vivott kuzdelmunkben jogunk van nem erot vetni latba, hanem annak ellentetet, vagyis hogyha peldaul te azt akarod, hogy ne lopjak el toled ezt a kepet, akkor ne zard el, hanem add oda... —Okos, nagyon okos! Ha felesegul akarok venni egy gazdag kereskeddozvegyet, akkor annak, hogy ezt az aljassagot megakadalyozza, maganak kell felesegul szaladnia hozzam! A kbt testver ejfelig beszelgetett, de vegul sem brtettek meg egymast. Ha egy kivulallo hallgatta volna oket, aligha erti meg, mit is akar az egyik, es mit a mdsik. Vlagyimir Szemjonics es a huga estenkbnt rendesen otthon ult. Ismeroseik nem voltak, de nem is ereztek szukseget a baratkozasnak, a szinhazban csak az uj darabokat neztek meg — igy szoktak ezt akkoriban a tollforgato emberek —, hangversenyekre nem jartak, mert nem szerettek a zenet... — Gondolj, amit akarsz — mondta masnap Vera Szemjonovna —, de az en szamomra a kerdes mar reszben megoldodott. szilard meggybzbdesem, hogy semmi jogom szembeszegulni a szemelyesen ellenem iranyulo gonosznak. Meg akarnak olni? Hadd oljenek. Az, hogy vedekezem, nem teszi jobba a gyilkost! Most mar csak a kerdes masik felet kell megoldanom: hogyan fogadjam a hozzam tartozok ellen iranyulo gonoszt? — Vera, ne bolondozz! — nevette el magat Vlagyimir Szemjonics. — Ez a szembeszegules meg hosszutures, ugy latom, marfixa idead left!
