Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-21 / 10. szám
Szerette volna trefasra forditani ezeket az unalmas eszmecsereket, de ez mar valahogy nem sikerult: arcan savanyuva torzult a mosoly. Huga mar nem ult oda az iroasztalahoz, nem kovette rajongo tekintettel papi'rt szanto kezet, 6 maga pedig minden este ujra erezte, hogy mdgotte olyan ember hever a divanyon, aki nem ert vele egyet... Szinte zsibbadt es megmerevedett a hata, lelket pedig megcsapta valami hideg. Az irbi onerzet haragtarto, konyortelen, nem ismer bocsanatot, es Vlagyimir Szemjonicsnak a huga volt az elso es egyetlen, aki lemeztelem'tette es megbolygatta ezt a nyugtalanito erzest, amely olyan, mint egy nagy edenyeslada — kibontani konnyu, de visszarakni bele mindent rendben, ahogy volt, lehetetlen. Hetek, honapok multak el, s a huga meg mindig ragaszkodott eszmeihez, nem ult oda asztalahoz. Egy tavaszi esten Vlagyimir Szemjonics megint ott ult az Iroasztalanal, es kritikat frt. Egy elbeszelest boncolgatott; arrol szolt, hogy egy falusi tam'tond kosarat ad egy gazdag es muvelt ferfinak, akit szeret es aki szereti, csakis azert, mert ha ferjhez megy, nem elhet tovabb tam'toi hivatasanak. Vera Szemjonovna gondolataiba merul ve hevert a divanyon.— Istenem, micsoda unalom! — szolalt meg, es nyujtozott. — Milyen lomhan es tartalmatlanul folydogal az elet! £n nem tudom, mit kezdjek magammal, te meg isten tudja, mire pazarolod legszebb eveidet! Mint az alkimista, matatsz mindenfele ocska limlom kozott, amire senkinek sines szuksege — 6, istenem! Vlagyimir Szemjonics kiejtette kezebol a tollat, es lassan huga tele forditotta fejet. — Rad nezni is unalom! — folytatta a huga. — Wagner a Fausf-ban kukacokat asott ki, de az legalabb kincset keresett. Te meg a kukacokat a kukac kedveert keresed... — Hm... ez kodos! — Igen, Vologya, az utobbi napokban mast se tettem, csak gondolkoztam, hosszan, gyotrddve gondolkoztam, s arra a meggydzodesre jutottam, hogy te remenytelenul maradi ember vagy. Kerdezd meg hat magadtol: mit adhat neked a te buzgo es lelkiismeretes munkad? Mondd meg: mit? Hiszen ebbol az odon limlombol, amiben kotorbszol, reg kicibaltal mar mindent, amit kicibalhattal. Torheted a vizet mozsarban, reszeire bonthatod, nem tudsz rola tobbet mondani, mint amit mar elmondtak a vegyeszek... — U-ugy! — mondta hosszan elnyujtva Vlagyimir Szemjonics, es felallt. — Igen, mindez ocska lorn, mert ezek az eszmek orbkkevalok, de hat mi uj szerinted? — A te munkad halad a gondolatok teruleten, neked kell kitalalnod valami ujat. En tanftsalak? — Tehat alkimista vagyok! — almelkodott es haborgott a kritikus esufondarosan hunyorogva.—A muveszet, a haladas alklmia neked?! — Nezd, Vologya, en azt hiszem, ha ti, gondolkodo emberek, mindnyajan nagy feladatok megoldasanak szentelnetek magatokat, akkor mindezek a kis kerdesek, amelyek kozott vergodol, mellekesen es maguktol megoldodnanak. Ha egy leggombbel felszallsz, hogy megnezd a varost, egyuttal a mezoket, falvakat, folyokat is meglatod... Sztearingyartas kozben mellektermekkent glicerint is nyernek. Nekem ugy remlik, hogy a modern gondolat megrekedt, katyuba jutott. Ez a gondolat elfogult, erotlen, gyava, fel a kitart szarnyu, gigantikus repulestol, ahogy mi felunk magas hegyre maszni, egyszoval: konzervativ. Az ilyenfajta beszelgetesek nem mulnak el nyomtalanul. A ket testver viszonya naprol napra romlott. Vlagyimir Szemjonics huga jelenleteben mar nem tudott dolgozni, ingerultte tette az a tudat, hogy ott fekszik mdgotte a divanyon, es a hataba bamul; Vera Szemjonovna pedig majdnem szenvedoen hunyorgott es nyujtozkodott, amikor batyja, igyekezven visszavarazsolni a multat, megprobalta belevonni abba, ami eppen lelkesitette. Vera Szemjonovna minden este unalomrol panaszkodott, a gondolatok szabadsagarol es a maradisagarol ertekezett. Oj gondolatai egeszen elragadtak; azt bizonygatta, hogy az a munka, amibe batyja belemerul, esupan eloitelet, a konzervativ elmek hiu ki'serletezese, hogy folytassak, ami mar kiszolgalt, a szi'nrol eltunoben van. Csak ugy ontotta a hasonlatokat. Batyjat hoi alkimistahoz, hoi szakadar konyvmolyhoz hasonh'totta, aki inkabb meghal, mintsem hogy engedjen meggydzddesebol. Ez a valtozas lassankent Vera Szemjonovna eletmodjaban is megmutatkozott. Most mar egesz napokat es esteket at tudott hevereszni a divanyon tetlenul, meg csak nem is olvasva, csak gondolkozva, mikozben area hideg es szaraz kifejezest bltbtt, mint az egyoldalu es melyen hivo embereke. Lemondott mindarrol a kenyelemrol, amit a szemelyzet biztositott; maga takarltott, hordta ki az edenyt, maga tisztitotta fuzos cipoit es ruhait. Batyja nem nezhette ingerultseg, sot gyulolet nelkul rideg arcat, amikor az ilyen piszkos munkakhoz nekilatott. Ebben a mindig bizonyos unnepelyesseggel vegzett munkaban valami eroltetettseget es hamis pozt, farizeussagot es kacersagot latott. Martudta, hogy nem kepes meggybzddesetbl eltantoritani, hat iskolas gyerek modjara csufolodott es ingerkedett vele. — A gonosszal szemben hosszuturo vagy, de azt nem tu'rheted, hogy szemelyzetet tartsak!—epeskedett. — Ha a szemelyzet gonosz, akkor hat mert szegulsz szembe vele? Ez kovetkezetlenseg! Szenvedett, haborgott, meg szegyenkezett is. Restelite, amikor huga masok elott is hangoztatta bolondos eszmeit. — Irtozatos ez, baratom! — panaszolta nekem titokban, es elkeseredetten legyintett. — Kiderult, hogy a mi naivank meg egy bohozatot is vegigjatszik. Pszichopata lett a csontja velejeig I En mar keresztet vetettem fo, hadd gondolkodjek, ahogy akar, de minek beszel rola, mert izgat vele engem? Nem jut eszebe, hogy nekem vajon milyen erzes hallgatni? Hogy esik nekem, amikor arra vetemedik, hogy a fulem hallatara szentsegtord modon Krisztus tanaival tamasztja ala eltevelyedeset? Utalatos hallgatni! Fejembe szokken a ver, amikor a hugocskam a tanait hirdeti, es a maga hasznara probalja magyarazni az evangeliumot, amikor szandekosan hallgat rola, hogyan uzte ki Jezus a templombol a kufarokat! Latja, batyuska, ezt teszi a fejletlenseg, a szellemi ertetlenseg I Ezt tette az orvosi egyetem, amely nem nyujt altalanos muveltseget! Vlagyimir Szemjonics egyszer, hivatalabol hazaterve, konnyek kozott talalta hugat. A divanyon ult, fejet lecsuggesztette, tordelte a kezet, arcan patakokban csorgott a konny. A kritikus jo szivet osszeszoritotta a szanalom. Az b szemebol is kibuggyant a konny, s szerette volna becezni, simogatni hugat, megbocsatani neki, es bocsanatot kerni tole, s ugy elni megint, mint regen... Leterdelt huga elott, csokokkal arasztotta el arcat, kezet, vallat... Vera Szemjonovna elmosolyodott, ertetlenul es keseruen, batyja pedig boldogan felkialtott, az irdasztal nal termett, felkapott egy folyoiratot, es lelkendezve mondta: — Hurra! Ugy elunk ujra, mint regen, Verocska! Hala az Urnak! Tudod-e, micsoda nagyszeru irast tettem felre neked? Bekepohar helyett ezt olvassuk el egyutt! Nagyszeru Iras, csodalatos! — Jaj, ne, ne... — remult meg Vera Szemjonovna, felretolva a folyoiratot. — Mar olvastam! Nem kell, nem kell. — Mikor olvastad? —Tavaly... ket eve... Regen olvastam, ismerem, ismerem! — Hm!... Te fanatikus! — mondta hidegen a batyja, es lecsapta a folyoiratot az asztalra. — Nem! Te vagy a fanatikus, nem en! Te vagy! Es Vera Szemjonovna megint sfrva fakadt. Batyja megallt elotte, elnezte razkodo vallat, es elgondolkodott. Nem az egyedullet gyotrelmere gondolt, amit mindenki elszenved, aki ujszeruen kezd gondolkozni, nem is a komoly lelki atalakul^ssal jaro szenvedesekre, hanem megsertett programjara, megesorbitott froi tekintelyere. Attol fogva huvosen bant hugaval, esufondaros kicsinylessel beszelt vele, s ugy turte meg lakasaban, ahogy az elbskodb oregasszonyokat szokas. Vera Szemjonovna pedig nem vitatkozott vele tobbet, es batyja erveire, csufolodasaira es kotekedeseire lenezo hallgatassal valaszolt, ami meg jobban ingerelte a masikat. Egy nyari reggel Vera Szemjonovna uti ruhaban, vallara akasztott taskaval lepett be batyjahoz, es huvosen homlokon csokolta. — Hova megy? — csodalkozott el Vlagyimir Szemjonovics. — Az n.-i kormanyzosagba, elvegezni a himlooltasokat. Batyja kikiserte a kapuba. — Mit ki nem talalsz, te kis haszontalan! — mormolta. — Penzre nines szukseged? — Kbszbnom, nines. Isten veled. Megszoritotta batyja kezet, es elindult. — Mert nem hivsz berkocsit? — kialtotta utana Vlagyimir Szemjonovics. A doktorno nem is valaszolt. Batyja sokaig nezte voros esdkopenyet, a lusta jarasban himbalozo torzset, es mblyet lelegzett, hogy elfojtsa magaban a szanalom erzeset. Huga mar idegen volt szamara. De az is idegennek erezte ot. Legalabbis egyszer sem tekintett hatra. Vlagyimir Szemjonics visszatert szobajaba, (roasztalahoz ult, es nyomban belekezdett egy tarcaba. Soha tobbe nem lattam Vera Szemjonovnat. Hol lehet most—nem tudom. Vlagyimir Szemjonics pedig tovabb Irta a tarcait, helyezte a koszorukat, enekel te a Gaudeamus-l, buzgolkodott a „moszkvai idoszaki kiadvanyok munkatarsainak segelypenztara" ugyeben. Egyszer tudogyulladast kapott, tobb mint harom honapig fekudt, elobb otthon, majd a Golicin-korhazban. Fisztula tamadt a terdeben. Beszeltek rola, hogy el kellene kuldeni a Krimre, s gyujtest kezdtek a javara. De a Kri'mre nem jutott el — meghalt. A vaganykovoi temetoben helyeztuk nyugalomba, baloldalt, ahova a muveszeket es irokat temetik. Egyszer, frbk, a Tatar vendegloben ultunk. Elmondtam, hogy nemreg a vaganykovoi temetoben jartam, es lattam Vlagyimir Szemjonics sirjat. A sir egeszen elhanyagolt, majdnem a folddel egyenlo, keresztje kidolt; rendbe kellene hozni, gyujteni nehany rubelt erre a celra... De tarsaim kozbnybsen hallgattak, nem is valaszoltak, s egy kopejkat sem sikerult gyujtenem. Vlagyimir Szemjonicsra mar nem emlekezett senki. Tokeletesen elfelejtettek. 1886 Rab Zsuzsa forditasa Picasso: Repiilo feher galamb Pax humana Picasso figyelmeztetett: Nem gerlicet festettem, hanem galambot. De vigyazat, a galamb eroszakos. Apam napokon at rajzolta es rola ugy nyilatkozott, mintha megerjedt bort inna: „A galamb, jiam, kemeny, elveszi, amit megkivan. Persze, lagy, turbekold dala van — Pablo Ruiz emleke ily formdn rontgenkep lett Picasso szembogaran: melyen es pontosan. Forditotta: L. Galy Olga Milan Rufos
