Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1996-12-08 / 21. szám
Ciaula felfedezi a holdat re pihentette csakanyat, es elmerengve a sziklahasadekba dugott lampas fustolgo veres langjan, mely a pokolbeli barlangsotetben itt-ott gyer kencsikokat vagy a tamfa meg a csakany femes reszet csillantotta meg, oldalt hajtotta a fejet, elhuzta az also ajkat, es varta, hogy a konnycsepp lassan belecsorduljon az elozoktol vajt barazdaba. Masoknak a dohanyzas meg az ivas volt bunds szenvedelye, neki a sajat konnye. Es ez a konny nem sfrastol serkedt, hanem konnyzacskojanak betegsegetol; ambar igazi banatkonnyeket is nyclt Scarda apo, amikor negy evvel ezelott egyetlen fia meghalt; akna vagta szet, het arvajat es feleseget hagyva az oregre. Meg mindig megerezte, hogy egyik-masik konnye sosabb a tobbinel, es tiistent raismert, mitol sosabb; ilyenkor megrezzent a feje, es egy nevet mormogott magaban: — Callichio... Tekintettel szerencsetleniil jart fiara es a szemere (melyet ugyanaz az akna oltott ki), elemedett kora ellenere is ott tartottak a banyamunkara. Jobban dolgozott es tobbet is akarmely fiatalnal; megis, minden szombat este, amikor megkapta beret, az igazat megvallva, ezt ugy fogadta, mintha szeretetadomanyt kapna, es zsebre dugva mondta is halkan s szegyenkezve: — Isten fizesse meg... Mert a dolgok rendje szerint nem hihette, hogy egy ilyen koru bregjol dolgozhasek. Cacciagallina vegre elengedte; a tobbi fiatal banyasz utan akart futni, hogy szep szoval ravegye egyiket-masikat az ejszakazasra; Scarda apo meg meg is kerte, uzenjen valamelyik fbldijevel a csaladnak, hogy ejszakara a banyaban marad: ne varjak, ne aggodjanak erette; aztan koriilnezett, es maris hivta puttonyos inasat, aki harmincevesnel is tobb volt (de lehetett volna het vagy akar hetven is, amilyen torpc, osszczsugorodott kis emberkc volt); ugy hivta, ahogy az idonn'tott varjakat szokas: — Te ‘pa! Te ‘pa! Ciaula mar eppen bltbzkbddtt, hogy 6 is hazainduljon. Atoltbzni Ciaulanak annyi, hogy eldszor is leveti az inget, azazhogy azt a ruhadarabot, mely valaha talan ing volt: kulonben az egyetlen holmi, ami testet munka kozben fedte. Miutan inget levetette, meztelen mellere, amelyen egyenkent meg lehetett bordait szamolni, hosszu, bo mellenyet vette fel, A reggelre, ne felj! — Fiatalsag bolondsag! — sohajtotta keserves, torz mosollyal Scarda apo, ekkent csititva turelmes belatasra Cacciagallinat, aki mcg mindig az inget marcangolta a mellen. Fejet oldalt billentve allt a rettcnetes ember elott, s also ajkat felrehuzva, megmeredt, mintha valamire varna. Tai an gunyos fintort vagott a feliigyelore? Vagy trefalt, amikor tarsai fiatalsagat emlegette? Igazan szolva: ebbol a kornyezetbol bizony kiritt ez az 6 nagyvidam ifjonti hetvenkedestik s az elszanas is, hogy ilyesmire ragadtassak magukat. Hatarozott arcukhoz, amelyekrol minden fenyt lemart a fold alatti vajatok nyers sotetje, mindennapos robotban eltorodott testiikhoz, ezekhez az agyonszaggatott ruhakhoz ugyanaz a sapadtsarga nyomorusag tapadt, mint az egesz videkhez, ahol egyetlen fuszal se nott, es a kenbanya tarnai lyuggattak keresztiilkasul, mint megannyi hangyaboly. O, nem! Scarda apo, amikor ebben a furcsa tartasban megmerevedett, dehogyis trefalkozott a fiatalokon, dehogyis vagott gunyos fintort a feliigyelore! Igy szokta 6 tartani a fejet, amikor lassan szajaba igazgatta a nagy konnycseppet, mely szemebol, az ep szemebol indult el. Rakapott annak sos l'zere, es cgyetlenegyet se szalasztott el... Egy csepp hebe-hoba, bizony nem sok; de hogy reggeltol estig oda volt szamuzve a banyamelybe, tobb mint ketszaz meterre a fold ala, csakany a kezeben, melynek minden iitesere kiszakadt a mellebol a duh tompa horgese, ott a melyben Scarda apo szaja kicserepesedett, es akkor ez a konnycsepp olyan volt a szajanak, mint az orrnak egy csipet dohanypor. Elvezet es megbekeles egyszerre. Amikor erezte, hogy megtelik a szeme nedvesseggel, egy kis idobanyaszok akkor este nem akartak tovabb dolgozni, noha meg jo.kora hija volt a kenmasszanak, amennyivel masnap az egetokemencet meg kellett volna tolteni. Cacciagallina, a feliigyelo, rettentoen meg is duhodott rajuk, es revolverrel az okleben odaallt a Cace-tama bejarata elc, hogy a munkasok ki ne johessenek. — Aztahetszentseges!... Takarodtok mind vissza a fejtesbe!... Vissza, vissza az egesz banda!... Ha megdogbltok is, ott maradtok hajnalig, kiilonben ratok sutom ezt a pisztolyt! — Bumm! — hallatszott egy hang valahonnan hatulrol, a kijarat melyebol. — Bumm! — visszhangoztak meg nehanyan, es rohogve s karomkodva, diihos ordibalassal megrohamoztak a kijaratot, s ki konybkkel, ki vallal segitve magan es a tarsan is, mind kitodultak. Csak egy nem jott ki. Kicsoda? Scarda apo persze — a felszemu, gyamoltalan oreg, akin a nagyszaju Cacciagallina akarmikor kitombolhatta diihet. Atyaisten, hogy meg volt most is remiilve! A feltigyelo oly viteziil nekirontott, hogy egy oroszlan se kiilonben! Mellen ragadta, s mintha markaban szorongatna valamennyi tarsat, arcaba tivoltott, s diihongvc razta: — Vissza az egesz rohadt nepseg! Mars vissza a vajatba, kiilonben felhasitlak valamennyiotoket! Scarda apo bekesen turte, hogy a feltigyelo istenesen razza. Ennek a derek uriembernek is ki kell valakin tombolnia diihet, es egeszen termeszetes, ez csak 6 lehet, amilyen gyamoltalan oreg, akitol ugyan nem kell tartani, hogy fellazad. Egyebkent neki is volt egy embere, nala is gyamoltalanabb, akin elegtetelt vehet, ha akar: Ciaula, a „puttonyosa“. Atobbiek?... Hatatobbiek mar ott vonultak lefele a Comitiniba vezeto kis uton, nevettek es kiabaltak: — Ugy, ugy! Csak szorongasd meg egy kicsit az oreget! Majd megtolti az a kemencedet holnap amelyet konybradomanykeppen kapott, es valamikor igen elegans es finom holmi lehetett (most mar ugy megkemenyedett a mocsoktol, hogy foldre teve megallt magatol). Ciaula a legfeltobb gonddal gombolta be mind a hat gombjat — ezek koziil harom epp csak fityegett —, aztan vegignezett magan, kezet gyongeden vegigsimitva kiszolgalt, derek mellenyen, melyet ketsegkivtil tobbre becsiilt, mint amennyit megerdemelt volna: egyfajta galans gesztus volt tehat ez a cirogatas. Mialatt elgybnyorkbdott egy kicsinyeg a mellenyeben, meztelcn, nyomorek laba lilan reszketett a hidegtol: ha valamelyik tarsa jot lokott rajta vagy belerugott, es nevetve kialtott ra: — De szep vagy, hallod! —, fiilig hasadt fogatlan szaja, s elegedettcn vigyorgott, aztan felhuzta a nadragjat is, mely feneken es terden tobb ablakkal szellozott ki a nagyvilagba; s vegiil valami agyonfoltozott, feheres posztokbpcnyfelet oltott magara, aztan mezftlab megindult hazafele, minden lepten varjukarogast hallatva, melyet csudalatos mod tudott utanozni (ezert is ragadt ra a csufnev: Ciaula, vagyis varju): — Krah! Krah! — felelte most is vissza gazdajanak, mikor ez hivta; csaknem mezitelen szaladt oda hozza, mert meg csak a mellenye volt rajta, bar gondosan begombolva. — Eredj, vetkozz le — intettte Scarda apo. — Vedd az inged es a zsakod. Mai ejszakankat nem adja meg az ur. Ciaula egy darabig lelekzetakadtan, tatott szajjal es elhulyiilt szemmel nezte gazdajat, aztan csipore tette kezet, es orrat tovig rancolva vegre szohoz jutott: kihuzta magat, s csak ennyit mondott: — Rendben van. Es lodult, hogy levesse mellcnyet. Ha a test faradtsaga nem kivanna a pihcntcto almot, az ejszakai munka eppen nem jelcntett volna semmi kiilonoset, hiszen odalent ugy is mindig ejszaka volt. Mar mint Scarda aponak. Ciaulanak azonban nem. Mert Ciaula a zsakputony szajara szerelt olajmecsevel a homlokan, roppant terhetol meglapult tarkoval maszott a csuszos es fog-Luigi Pirandello (1867—1936)
