Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1996-12-08 / 21. szám
hijas alvilagi lepcson fel-fel, egeszen a tetejeig, es lepcsofokonkent egyre halkabban hallatva rekedt karogasat, mely vegre horgb nyogesse gyengiilt; minden fordulo utan odakint meglatta a nap aldott fenyet. Eloszor kaprazott a szeme, de ahogy terhetol szabadulva mind melyebbet lelegzett, a korulallo dolgok ismert area egyszeriben szemebe tunt; igy allt ott egy kicsit szemlelbdni meg mindig lihegve, de ez a szemlelodes, bar 6 nem vette eszer, fel is deritette. Mily ktilonos! A mely kavernak iszapos sotetjetol, ahol minden lepesnel a halal leselkedett, Ciaula nem felt; nem felt az otromba arnyaktol sem, melyeket a lampasok keltettek tunekeny eletre a tarnak hosszan, sem a varatlan voros fenyektol, melyek itt-ott mely godrokben, vagy kenes vizti pocsolyakban villantak mcg; mindig tudta, hoi jar. A hegy gyomraban kezevel tapogatta ki a kapaszkodokat, es vakon is oly biztonsagosan erezte magat benne, mint egykor az anyja meheben. Ellenben nagyon felt a fenti ejszaka iires sotetsegetol. Ismerte a nappal sotetjet odalent, melyet fenyhasabok szeltek at, mint megannyi sohaj ott a lepcso alatt, amelyet naponta sokszor megmaszott azzal az 6 torkaszakadt varjusaganak megvesztegeto szorgoskodasaval. De az ejszaka sotetseget nem ismerte. Estenkent, munkajuk vegeztevel, Scarda apoval ment haza, es otthon befalva a suru levesmaradekot, raomlott a foldre vetett szalmazsakra, mint valami kutya; hiaba tapostak rajta gazdajanak unokai, mind a het, hogy ebren tartsak, es nevessenek balog viselkedesen, azonnal mely alomba zuhant, amelybol reggelenkent-hajnalhasadtakor a jol ismert rugas ebresztette fel. A kinti ejszaka sotetjetol valo felelem meg abbol az idobol maradt meg benne, amikor Scarda apo fianak — akkor mar az 6 gazdaja volt az oreg — a gyomrat es a mellet szetvitte az akna, es Scarda apo egyik szemet is kioltotta. Estere jart mar az ido, s lent a banyaban szedelbzkbdtek a munkasok, amikor iszonyatos roballyal robbant az akna. Valamennnyi fejto es puttonyos odaszaladt, ahol a robbanas tortent, csak 6, Ciaula, bujt el remtilten egy lyukba, amelyet rajta kiviil senki nem ismert. Ahogy eszeveszetten rohant oda megbujni, cserepmecsese sziklanak utodott es eltbrott; amikor a vegen — ki tudja, mennyi ideig lapult ott! — kimaszott a lyukbol a hallgatag es arnyakkal teli kavernaba, igyekezett megtalalni a korlatos foaknat, mely a lepcsbhoz vezetett. Ott meg nem felt, csak akkor rohanta meg a felelem, amikor a lepcso vegen kiert a sotet iires ejszakaba. Beleveszve a nagyvilagba, legott elkezdett reszketni, es vegigfutott rajta a hideg minden tetova s ismeretlcn neszere a titokzatos csondnek, mely a vegtelen iiresseget tbltotte meg, s amelyben az apro csillagok surun reszketb fenymezeje sem birt semmi vilagossagot arasztani. Es a sotetseg, ott, ahol vilagossag szokott lenni, a maganyos dolgok, melyeknek ugy megvaltozott az area, hogy nem lehet rajuk ismerni —talan mert igy a sotetben senki sem nezi oket —, olyan lelki zavart ideztek fel benne, hogy eszeveszett futasnak crcdt, mintha uldozne valaki... Most hat, amikor Scarda apoval leszallt a melybe, es varta, amig a zsakputtonya megtelik, a felelem nottbn-nbtt benne, mert tudta, hogy amikor a felvilagra jut, ebbe az irgalmatlan vaksotetbe iitkozik. Inkabb hat a kinti vaksag, mint a benti sotetseg ellen igazgatta csereplampasat nagy buzgalommal. Messzirol a szivattyu iitemes nyikorgasa es szortybgese hallott: ez sose nyugodott, ejjel-nappal mukbdott. Es iitemes horgesevel zilalt Scarda apo mellenek siiket dobolasa, mintha annak a messzi masinanak az erejet kerne kolcsbn, hogy karjait furgebb mozgasra serkentse. Vegre egytitt volt egy puttonyra valo rakomany, es Scarda apo segitett behanyni a Ciaula tarkojara szerelt zsakba. Amint a zsakputtony kezdett megtelni, es Ciaula erezte, mint gorbiilnek meg labai a teher alatt, s az egyik mar reszket is, de oly erbsen, hogy azt hitte, a zsak maris agyonnyomja, reszketb hangon kialtott fel: — Eleg lesz mar! — Eleg am a beszedbol, te dog! — dorrent ra Scarda apo, es tovabb rakta. A kinti ejszaka sotetjetol valo felelmet egy pillanatra legyozte a cstiggedes, hogy ekkora teherre es ekkora faradtsaggal talan nem is bir odaig felkapaszkodni. Egesz napja kegyetlen munkaban telt el. De soha nem gondolt ra Ciaula, hogy testenek valaha is irgalmazni lehetne, es most sem erre gondolt, de erezte, hogy ezt mar megsem birja. Megmozdult hatalmas terhe alatt, melyet meg egyensulyozni is epp eleg volt. De megis, lam, elindult, es ment is, amig egyenes uton, kaptato nelkiil mehetett. De hogy cipeli tovabb terhet, ha felfele kell kapaszkodnia a lepcson? Szerencsere azonban, amikor felfele kezdett maszni, az ejszaka sotetjenek felelme, amellycl nemsokara szemkozt kell neznic, ismet elbntotte. Akkor este a robbanas doreje elfeledtette Ciaulaval a varjukarogast is, es inkabb valami gyaszos, elnyujtott nyogest sistergetett ki a foga kozt. Most meg ezzel a panaszos nyogessel sem tudott magan segiteni, mert utjat allta az izgalom: mi lesz, ha kier a sotet csendbe, ahol szinte tapintani lehet az uresseget? A lepcso oly meredek volt, hogy Ciaulanak elorecsuklott es a tehertol szinte osszelapult a feje, es amikor az utolso fordulohoz ert, akarmennyire eroltette is szemet, nem tudta a lepcsokut szajat megpillantani, mely pedig mar folotte tatongott. Meggorbiilten, homlokaval szinte a lepcsot surolva — amelynek esuszos fokaira a reszketb mecses huzott halavany-veres fenyesikot — ment, csak ment felfele, ki a hegy gyomrabol es most a legparanyibb brom se reszketett benne, mint maskor, hogy egyszer csak majd kier, es megszabadul nyomaszto terhetol. Mert nem latta a lepcsokut torkat, mely odafenn mint valami vilagos, ragyogo szem, gybnyoruseges eziistfenyel csillogott. Csak akkor vette eszre, amikor a legutolso fokokat maszta meg. Eleinte, barmily furcsanak tunt, ugy latta, mintha a lebukott nap utolso fenymorzsai csillognanak. De a derengo feny mindjobban telftbdbtt, mintha a nap meggondolta volna magat, hogy visszajon, pedig o ma is latta lemenni. Lehet ez? Amint kiert a szabadba, azon helyt ragadt, szinte megbuvolten. A zsakputtony lezuhant vallarol, egy kicsit megmozditotta a karjat, es fekete kezeit kinyujtotta az ezustfenybe. Oriasi-kereken es nyugodtan, mintha csendesen es frissen reszketb fenyes oceanon ringana, ott allt vele szemkozt a hold. Igen, tudta, tudta o: mi az; de csak ugy, ahogy sok dolgot ismer az ember, de nem figyel ra, mert nines koze hoza. Mert ugyan mi koze lehetett Ciaulanak a holdhoz, amely odafont ejszaka jar az egen? Csak most, csak most, hogy a fold gyomrabol jott ki az ejszakaba, csak most fedezte fel! Onkiviileteben a teli zsakra zokkent, ott a lepcsokut nyllasa elott. — Ott a hold, az a hold... ott van a hold! — motyogta. Es akkor Ciaula elkezdett sirni. Csak megeredt a konnye, ahogy razuhant ez a nagy nyugalom, es elarasztotta merhctetlen edessege, hogy felfedezte a holdat, amint messze lebego fenyfatyolaval sepri az eget, szall a magasban, nem torodve a hegyekkel, a volgyekkel, a siksagokkal, mindent bevilagit; s nem tbrodik vele sem, aki pedig mar nem fel tole, es nem erzi magat faradtnak sem az ejszakaban, mely, ime, most megtelt tartalommal: az o vegtelen nagy amulataval. (Fiisi Jozsef forditasa)
