Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1996-10-24 / 18. szám

Miw Harm -M>faWIlWtL „Mindketten otthon vagyunk" * „Felesleges voltam" * „Assam el magam?" Munkanelkuliseg. Tetszett, nem tetszett, hozza kellett szoknunk ehhez a nalunk korabban ismeretlen fogalomhoz. Nem volt egyszeru es meg manapsag is vegyes erzesek fognak el, ha ezt a szot halljuk. Fokepp azokban valt ki keseruseget, akiket kbzvetlenul erint, akiknek megszunt a munkahelyuk, es a szo szoros ertelmeben az utcara ke­­riiltek. Ugy ereztek, kicsuszott a talaj a labuk alol, nines mibe kapaszkodni. A lelki megrendules mellett meg a megelhetesi gondok is tetezik az uj helyzet bonyolultsagat. Teny: a nok azok, akik nehezebben viselik el a bizonytalansagot, hosszabb ideig tart szamukra, amig „feldolgoz­­zak a tdrbst“. Bar a ferfiakat tartjuk a csaladfenntartoknak, ennek ellenere legtbbbszbr az asszonyokra harul a penziigyek intezese, fokepp, ha a „keret“ a vartnal is jobban leszukiil. Ok probalnak a kevesbol, nehezen beoszt­­va, mindig elegendot varazsolni. Es ok azok, akik nem szivesen beszelnek az onhibajukon kivul ert kudarcaikrol. S ha megis raallnak, hogy kiontik szivuket, annak minden keserusegevel, nevuket nem kivanjak felfedni a nyilva­­nossag elott. Ezt tettek az en beszelgetotarsaim is. Kepesites nelkiil V.M. - Olyan szepen indult az eletunk. Fiatalok voltunk, szerelmesek. Senki sem szolt bele, hogyan tervezzuk a hazassa­­gunkat. A sziileink annak rendje-modja szerint a lakodalmat is finanszfroztak. Mindketten dolgoztunk, mar volt egy ke­­ves megtakaritott penzunk. Igaz, nem nagy osszeg, de arra eleg, hogy a legszuk­­segesebb haztartasi kellekeket megve­­gyuk. A szobabutoron kivul a konyhaba is megvasaroltunk szinte mindent. Hol van­­nak ma mar az akkori arak! Aztan nagy mereszen hozzafogtunk a haz epitesehez, mert egyelore a szuleim nel laktunk. Bara­­tok, ismerosbk, de fokepp a szukebb csa­­lad segitett a munkaban. Nem nagy iitem­­ben, de folyamatosan, ahogyan kerestuk a penzt, epiilt az uj otthonunk. Mennyit ter­­veztiink, almodoztunk! Kozben megszule­­tett a fiunk. Mire a kicsi ket es fel, harom­­eves left, en visszamehettem dolgozni, de eppen megszunt az a vallalat, amelyben korabban alkalmaztak. Kifizettek a lelepot, es vege. Egyreszt drultem, hogy a gyerek mellett maradhatok, es ugy gondoltam, ha a kertben sikeriil eladasra is termelnem, a keresetkiesest nemileg potolni tudom. Azt mar nem is akarom reszletezni, hogy milyen gond azt a keves zoldseget elad­­ni. Mar-mar bele is nyugodtunk, hogy en otthon leszek — jott a kovetkezo csapas: a ferjem is munkanelkulive valt, az 6 ce­­ge sem talalt ujabb megrendeloket, tehat nem tudta foglalkoztatni. Persze nem ul­­tiink otthon, illetve a szuleimnel olbe tett kezzel: dolgoztunk a kertben, a hazon, csak a penz lett egyre kevesebb. Eloszor munkanelkuli, majd szocialis segelyt kap­­tunk. Es egyre kilatastalanabb a jbvo. A kornyeken, mondhatnam az egesz jaras­­ban teljesen lehetetlen munkahelyet talal­­ni. Hiaba szonokolnak ott fent arrol, hogy a vallalkozokat tamogatjak. Aki a legele­­jen kezdte es megszedte magat, annak megy, de a tobbiek... Es mihez kezdhet­­nenk mi, ha nines indulasi tokenk, sem „meno“ szakmank? Csak tengodunk, egy­re turelmetlenebbek vagyunk. Varjuk, hatha akad munka, s akkor lassan be­­fejezhetnenk a felig kesz hazunkat. Ak­kor egeszen mas volna az eletunk. Erettsegivel K. I. - Huszonot evet huztam le az el­­so munkahelyemen. Az erettsegi utan kerultem oda. Megszerettem, jo kollek­­tivaban dolgoztam. Soha nem jutott eszembe, hogy valtoztassak. A kere­­setem nem volt kimagaslo, de a ferjem is dolgozott, a ket gyerekkel szolidan eltunk. A nagy valtozas szele minket is megerintett, de akkor meg senki sem gon­­dolta, hogy az kesobb viharra valtozik.A munkahelyem pokolla valt. Mindenki he­­lyezkedett, s mikor idonkent felmerult, hogy letszamcsbkkentes varhato, abban bfztunk: talan en megsem leszek kdztuk. Ket leepftest valoban megusztam. Aztan jott a derult egbol a villamcsapas: a fono­­kom kijelentette, hoi nap mar ne jojjek, nines ram szukseg. Kove dermedtem, szohoz sem tudtam jutni. Egy ido utan, amikor a sfras oldotta a feszultseget, a sze­­melyzeti osztalyon megkerdeztem: ho­gyan is van az en kirugasommal. Meg­­nyugtattak: nem holnaptol, hanem a honap vegi datummal kapom a felmondast, de addig is mas beosztasba helyez a fonbk. A mai napig sem ertem, mit vetettem. Nem volt erom megkerdezni tole. Talan azert is gyulbitem meg ot, mert korabban minden tolem telhetot megtettem, inteztem azokat az ugyeket is, amelyek nem tartoz­­tak a munkakbrombe. Szepen megko­­szonte. Azzal, hogy ilyen arcatlanul kiru­­gott. A felmondas indoklasa pedig fgy szolt: letszamcsbkkentes. De mar masnap egy fiatal lany lilt a szekemen. A megala­­zottsagtol meg arra sem voltam kepes, hogy a bfrosaghoz forduljak, pedig nyilvan­­valo, hogy tbrvenyserto eljarassal dobott ki. Persze nem bi'rtam ki a felmondasi idot sem. Azt hittem megfulladok, amikor reg­­gelente az epuletbe beleptem. Par nap utan idegileg kimerulten estem ossze, majd tobb heten at voltam munkakeptelen. Az orvos is azt ajanlotta: ne menjek vissza, mert rosszabbodhat az allapotom. A mun­­kahely helyett a m unkaugyi hivatalba men­­tem: felvettek a varakozok listajara. Mun­kat viszont nem tudtak ajanlani. A hivatal­­nokno mindjart az elejen kozolte: negyvenen felul, idegen nyelv ismerete nelkiil szinte kizart, hogy talal megfelelo munkat. Nem hittem neki. Nem feleken a munkatol, barmit elvallalok. Kifrtam egy sor telefonszamot az ottani hirdetesi tablarol, es otthon a keszulekhez iiltem. Egy bran beliil mar igazat adtam a holgynek. A munkaltatok nem arra voltak kivancsiak, mit tudok, milyen gyakorlatom van, hanem elsosorban az erdekelte oket, hany eves vagyok, es a korom hallatan nemelyik megkozkaztatta: es beszel nemetul? Ez utobbira, sajnos nemmel kellett valaszol­­nom. Es igy fejezodtek be a hivasaim. Tobb honap utan egy ismerosom ajanlot­ta: ha mindenkepp dolgozni akarok, vala­­ki alkalmaz „feketen“. Naponta nehany bra takaritasrbl van szo. Elvallaltam. Ad­­dig ez is nemi megoldast jelent, amfg ka­­pom a munkanelkuli segelyt. De utana??? Egyetemi vegzettseggel A. E. - Nem szivesen beszelek a hely­­zetemrol, mert gyakran vadolom magamat, hogy maskepp kellett volna elnem, talan mar korabban tobbet tehettem volna sa­­jat erdekemben. Az az igazsag: nem tala­­lok kiutat, a jbvo pedig teljesen remenyte­­len. Elvegeztem a foiskolat. Talan tul sok volt a rajongom, nem tudtam valasztani, vegiil egyedul maradtam. Multak az evek, de kulbnosebben nem hianyoltam az al­­lando partnert. Onallo, talan tulsagosan is ontudatos nove valtam. A munkahelyemen elismertek, mondhatom, sikeres voltam. El­­veztem, hogy sokan tudnakrolam, isme­­retsegi es barati korom elegge bo volt. Azt nem mondhatom, hogy nagyvilagi eletetel­­tem, de rendszeresen tarsasagba jartam, sosem unatkoztam. Mindig volt kivel talal­­koznom, beszelgetnem, szorakoznom. A tores akkor kovetkezett, amikor az igazga­­tom ugy itelte meg: jobb, ha o fiatalokkal dolgozik, hiszen azok kevesbe szolnak be­le a dolgok menetebe, meg kulonben is brommel hallgatnak, hisz van munkajuk, en pedig tobbedmagammal feleslegesse valtam. Az elbocsato levelet meg nem is vettem olyan komolyan. En, aki eddig onalloan dbntottem a sorsomrol, most sem varok senkitol segitseget I Arra azert szamitottam, hogy a barataim, ismerdse­­im biztosan adnak majd tip­­peket, de semmi gond, meg­­elek en a jeg hatan is. Napok, hetek multak, az optimizmu­­som egyre alabb hagyott. Az ismerosbk, baratok meghall­­gattak, sajnalkoztak felettem, es ennyi volt az egesz. Igaz, nemelyik mondott par bizta­­to szot, de ennel tobbre egy i­­kuknek sem futott. Aztan oda jutottam, ahova meg almom­­ban sem keszultem: a mun­­kaugyi hivatalba. A vezetek­­nev kezdobetuje szerint sora­­kozo. Neha feloraig, rosszabb esetben meg ennel is tovabb. Aki ezt nem elte at, nehezen tudja elkepzel­­ni, mit erez az ember, az ilyen kiszolgal­­tatott, megalazo helyzetben. Mert ott a sor­­ban mindenki egyenrangu: a nyolc altala­­nost vegzett es az egyetemi diplomaval rendelkezo. Az asztal tuloldalan Old „kbzvetitb“ holgy latszolag megerto es igyekszik az ajanlatok kozul valogatni. Persze mit tud o arrol, hogy kozel harminc ev alatt milyen jellegu munkat vegeztem, mi all hozzam a legkozelebb. 6 csak ne­­zi a vegzettseget es papi'rt nyom a kezem­­be: itt keresnek az onehez hasonlo mun­­kaerot. Mar-mar azt hittem, tenyleg szuk­­seg van ram, eppen ram varnak. Es akkor jon a hidegzuhany a szemelyzetisnel: ez a hely mar ket hete foglalt, nem is erti, mi­­ert kuldtek ide. En sem ertem. De ezt a pro­cedural meg haromszor elvegeztetik ve­­lem. Mert mennem kell, nem mondhatok nemet, nem ellenkezhetem. Pedig eleve tudom — a ceg neve alapjan — nem ne­­kem valo az alias. El kell mennem a kinos latogatasra, mert ellenkezo esetben kihuz­­nak a munkat keresok nevsorabol, es ak­kor a megtakaritott penzembb! fizethetem a biztositasokat. Nem jelent semmit a dip­loma, sem a gyakorlat. Csak a fiataloknak van eselyuk. En meg, otvenen tul, assam el maejam? A nyugdijig meg tul hosszu az ido. Es egyaltalan: valakinek szuksege van meg ram? DEAKTEREZ Somogyi Tibor illusztracios felvetele

Next

/
Oldalképek
Tartalom