Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Löffler Erzsébet: Eger püspöki város rangemelési törekvései a török hódoltság végétől a polgári korszakig
Eger püspöki város rangemelési törekvései a török hódoltság végétől 47 is mind a püspökkel, mind a várossal), ám hamarosan bekövetkező halála (1790. február 20.) megakadályozta ebben.18 1791-ben is járt egy királyi komissió Egerben a rangemelés ügyében.1» A 19. század elején a város felszabadulási törekvései mintha veszítettek volna erejükből. Ekkortájt már arra vonatkozó adatokkal is találkozhatunk, hogy a város pénzzel kívánta megváltani szabadságát. Sőt, önkéntes pénzadományokat is gyűjtöttek a felszabadulás költségeire. Ezt azonban törvény tiltotta, ezért Borsod vármegye szolgabírája 1802 decemberében tiszti tanúkihallgatást rendelt el a gyűjtés módjáról és arról, hogy annak során nem alkalmaztak-e kényszert. 11 tanú vallomása szerint önkéntes volt a gyűjtés, 2 fő pedig azt vallotta, hogy a bíró a fertálymestereket küldte ki a céhmesterekhez és a magánszemélyekhez, akik felszólították őket az adakozásra.20 A városi elöljáróság 1812-ben az országgyűléshez fordult kérelmével. Eger már akkor 20 ezres lélekszámú város volt, és a rangemeléstől a nagyobb gazdasági fejlődést, a lakosság lélekszámának további növekedését várták. Miután 1807-ben a város mindkét részét Heves vármegyéhez csatolták, most már csak a Heves vármegyei követek kapták azt az utasítást, hogy a rangemelés ellen szavazzanak. Néhány év múlva már a reformokért küzdő megyei nemesség is támogatta a város törekvéseit, a megyei ellenzék egyik vezéralakja, Csíky Sándor is síkra szállt a város jogaiért.21 Végül az 1848. évi 24. te. értelmében a város addigi jogállásától függetlenül a rendezett tanácsú városok sorába került, a közigazgatás elvált az igazságszolgáltatástól, első polgármestere Rózsa Károly lett.22 A transactio betartatásáért folyó küzdelem a második volt a prioritások sorában, arra az esetre, ha nem sikerül a rangemelést elérni. Az eliberációs törekvéseknél már tettem említést mind a Barkóczy, mind az Eszterházy püspökkel szembeni kifogásokra, melyek minden esetben kitértek a transactio be nem tartására is. Számos, a transactio be nem tartásából fakadó viszály okozója volt az is, hogy a püspökök által foglalkozatott iparosok (pallérok, kőművesek, festők, kőfaragók, képfaragók, nyomdászok, könyvkötők stb.) és művészek nem voltak hajlandók a városnak megfizetni a letelepedés lehetőségéért járó összeget, az úgynevezett purger taxát (a „purger” a Bürger német szó módosulása). így nemcsak a város magisztrátusa esett el jelentős bevételtől, hanem a püspök alkalmazottai konkurenciát is jelentettek az itt élő céhbeli iparosoknak. Ez pedig ellenkezett az egyezmény által garantált önkormányzatisággal. Megjegyzendő, hogy Eszterházy tanult elődje, Barkóczy Ferenc esetéből - aki ellen 1756-ban fellázadtak a helybeli kézművesek -, ezért ő már előszeretettel foglalkoztatott helybeli iparosokat is, sőt az általa ideinvitált idegenek is többnyire „egrivé” váltak. Letelepedtek, házat vettek, egri leányt vagy özvegyet vettek feleségül, ezáltal polgárjogot 18 Szederkényi, 1891.244-246. p. ‘9 Ld. 10. sz. jegyz. 20 MNL. HML. XII.2. c.) A/4/121. sz. (Eger város felszabadulási költségeire tett önkéntes pénzadományok jegyzéke.) 21 Nagy József: Eger története. Bp., 1978. 271. p. 22 Uo., 280. p.
