Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 1. szám - RECENZIÓK - Zádorvölgyi Zita: A médiatörténet és az egyháztörténet metszéspontjai
Recenziók 129 volt, amelyen a szervezet a publikum elé tárta éves munkatervét. Az AC 1933-ben vette át a nagygyűlések rendezését az Országos Katolikus Szövetségtől, és 1943-ig összesen nyolc nagygyűlést szerveztek (1937-1938-ban és 1940-ben maradt el az éves rendezvény). A korszakban a szociáldemokraták már nem tarthattak nyilvános utcai gyűléseket, a velük való rivalizálás nem nehezítette hát a nagygyűlés szervezőinek dolgát. A vizsgált időszakban a szervezők nem tudtak megegyezni abban a kérdésben, hogy a nagygyűlések „elit” jellegét mennyire kellene megőrizni (Például Bangha Béla jezsuita szerzetes és Czapik Gyula kanonok ellentéte, 88. p.). A nagygyűlések programját már nyaranta elkezdték népszerűsíteni, de az egyházközségek, amelyek az AC alapszervezeteinek számítottak, közvetlen tájékoztatást is kaptak. A hittanárok is szervezői feladatot kaptak, a legfontosabb teendő azonban a Magyar Kurírra, a katolikus hírügynökségre hárult: a többi magyarországi és külföldi lapnak is hírt kellett adnia a nagygyűlésről. Az ősszel rendezett, háromnapos program valamely eseményét időnként a rádió is közvetítette, és 1933-től a filmhíradókba is bekerültek a nagygyűlések. 1933 és 1948 között az AC Országos Elnökségének filzetei címmel pedig közel száznegyven beszédvázlatot adtak ki. A negyvenes évek elején továbbá két országos hitbuzgalmi mozgalmat indítottak, 1943-1944-ben pedig megszervezték a Katolikus Diákotthon mozgalmat. A második világháborút követően 1947-ben még sor került egy katolikus nagygyűlésre Nemzeti Mária Kongresszus néven. (93-94. p.) A szerző arra a megállapításra jut, hogy az AC a falusi tömegek szervezésében sikeresebb volt, mint a munkások körében, és hogy az AC szervezésében a nagygyűlések az egyházi hierarchiának jobban alárendeltté váltak, mint korábban. Grósz András A magyar katolikus egyház és a német nemzetiségi sajtó. A Sonntagsblatt az 1920-as években című tanulmánya (97-114. p.) abból indul ki, hogy „a magyarországi német sajtó fejlődése már a dualizmus idején részben összefonódott a politikai katolicizmus térnyerésével”. (97. p.) 1921-ben Bleyer Jakab egykori nemzetiségügyi miniszter hozta létre a Sonntagsblatt für das deutsche Volk in Ungarn című német nyelvű hetilapot, amelyet elsősorban a „keresztény szellemiségű gazdálkodó parasztságnak” szánt. (98. p.) Bleyer egyházi körökben nem örvendett népszerűségnek, és nem fogadta el Bethlen István felajánlását sem a lap támogatására, bár a magyar államnemzethez való ragaszkodás egyértelműen megjelent a Sonntagsblattban. Bleyer elfogadta ugyanakkor a német külügyminiszteri szervezetek támogatását. A lapot jellemzően egy állandó írói csapat működtette, a nyelvi és kulturális jogokért folyó küzdelem aktív résztvevői voltak, ám nem váltak hivatalos lapjává az 1924-ben elismert szervezetnek, a Magyarországi Németek Népművelődési Egyesületének. A lap a külföldi német sajtót igyekezett befolyásolni, és előfordult, hogy „aránytalanul felnagyította” a kisebbségi panaszokat. (113. p.) A Sonntagsblatt a baloldali mozgalmakkal, a kommunizmussal szemben magyar hazafias és revizionista álláspontot képviselt, „keresztény, német és a néphez közel álló” szellemisége tette népszerűvé. Az 1920-as évek elején a Sonntagsblatt „a keresztényszociális mozgalom párttöredékeinek egyik bázisává” vált, majd az évtized közepére „a magyarországi németség központi orgánuma” lett, amelyet az alsópapság képviselői gyakran keresztényelle- nességgel vádoltak. (100-103. p.) A vádak mögött a Bleyer mellett álló „evangélikus szászoktól és a nagynémet törekvésektől való félelem húzó
