Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 3. szám - RECENZIÓK - Fazekas Csaba: Rónay László: Egyenes gerinccel. A magyar katolicizmus Trianontól a világválságig
Recenziók 121 szerűen is alig-alig jelennek meg. A kivételek egyike a frankhamisítási botrány (118-120. p.), amelyet Zadravecz István tábori püspök érintettsége alapján részletez, megjegyezzük, a felhasznált jobboldali sajtócikkek az egykori radikális „keresztény” közélet értékelésének egyoldalú átvételével (Ezek egyértelműen mentegetik és igazolják Zadravecznek a botrányban tanúsított szerepét.). Sajnálatos, hogy a szerző maga is használja az 1920- as évek politikai szóhasználatát, meg sem próbálta árnyalni vagy magyarázni azokat a kifejezéseket, amelyeket saját korában is tarthattak szélsőségesnek, manapság pedig egyértelműen azok. Prohászka Ottokár egyik beszédében közölte például a „fajjudeizmus” „idegen hatalmáról” (86. p.) szóló eszmefuttatást - az élesen antiszemita szóhasználat finoman szólva megérdemelt volna egy kommentárt. Elítélően írta más helyen, hogy „a baloldali francia kormány fő ellensége a katolikus egyház lett, hevesen támadta miniszterelnöke XV. Benedek pápát, papokat és apácákat zaklattak”. (Nem íija persze, melyik kormányról van szó. Alighanem Aristide Briand-éra utalhatott, aki 1921 januárjától egy évig volt miniszterelnök, leköszönése majdnem egybeesett XV. Benedek halálával. Majd 1929-ig, 1924 és 1926 közötti kihagyással a jobboldali Raymond Poincaré irányította a francia kabinetet. Alighanem itt is Briand 1919 előtti politikai szerep- vállalása kavarhatott be - 1905-ben ugyanis részese volt az állam-egyház elválasztásáról hozott döntéseknek, majd kultuszminiszterként is dolgozott -, vagy valami egyéb tévedésről van szó.) Viszont azt állapítja meg lakonikusan, hogy „Olaszországban is a hatalom megragadására törekedtek [ti. a baloldal és a liberálisok], de Mussolini és a fasizmus erősebbnek bizonyult”. (76. p.) Alighanem a kötet minden olvasója érzi, hogy az olasz katolicizmus és a fasiszták kapcsolata ennél összetettebb dolog, és Mussolininak, mint az egyház védelmezőjének a megjelenítése részletesebb indoklást, történeti magyarázatot, árnyalást igényelt volna. (Már csak azért is, mert a fasiszta hatalomátvételre Olaszországban csak XV. Benedek halála után, XI. Pius pápasága idején került sor.) Az 1920-as évek jobboldali, vallásos-nacionalista szóhasználatának megfelelően bélyegezte meg a szabadkőműves páholyok tevékenységét (15-16., 76-78. p.), a propagandisztikus kirohanások helyett történeti méltatásra lett volna szükség. Kritika és megjegyzés nélkül vette át főszövegébe Bangha Béla 1920. évi értékelését, amely nemcsak elítélte 1848-at, mint a keresztény-nemzeti fejlődés Szent István óta tartó folyamatának megakasz- tóját (!), hanem a negatív következmények között tudományos megállapításként tüntette fel a „a zsidó plutokrácia előretörését”. (13. p.) Az egykorú szélső-radikális szóhasználat mai szakmai-tudományos szövegként való használata, az árnyalt történeti magyarázat elmaradása joggal kifogásolható eljárások. Számos egykorú szervezettel ugyanez a helyzet. Ismertette például az Ébredő Magyarok Egyesülete 1924. évi kongresszusán fellépő Prohászka Ottokár nacionalizmusról tartott beszédét (69. p.). Az egy dolog, hogy az idézetben szereplő „fajvédelem” mibenlétét még csak nem is kommentálta, a szervező egyesületről is elfelejtette megállapítani, hogy esetükben szélső- jobboldali, radikálisan antiszemita társaságról beszélhetünk, amelyet kár volt a keresztény közéleti szerepvállalás hiteles képviselőjeként sugallni. Pozitív kicsengéssel említette a MEFHOSZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége) tevékenységét (apróság: rosszul oldotta fel
