Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 3. szám - RECENZIÓK - Ivancsó Mária: Száraz Orsolya: Paolo Segneri (1624-1694) és magyarországi recepciója
110 Egyháztörténeti Szemle XVI/3 (2015) században még erőteljesebb kritikával illették a módszert, amelyet támadások értek nemcsak a renden kívülről, hanem belülről is. A 18. században több jezsuita is arra figyelmeztetett, hogy a segnerináus misszió olyan elemei, mint a bűnbánati körmenet és a nyilvános flagelláció nem hozzák meg a várt eredményt, hanem inkább elvonják a résztvevők figyelmét a lényeges dolgokról. Általánossá vált az a vélemény, miszerint ezek a missziók csak alkalmi látványosságot jelentenek, amely után minden marad a régiben.” Mindezek következményeként a 18. század végén betiltják a penitenciális missziókat, helyettük a katekétikai misszió kerül előtérbe (73-75. p.). A penitenciális missziók eredményességéről szólva Száraz kritikusan kezeli azokat a statisztikai jellegű forrásokat, amelyekben a gyónások, áldozások, nyilvános bocsánatkérések és megbocsátások számát rögzítik, mert egyrészt ezek megbízhatósága, másrészt relevanciája (képesek-e puszta számadatok bármit is elárulni a vallásosságról?) kérdéses. A szerző összefoglalója szerint ez a fajta misszió nem a térítő missziók feladatát látta el, hanem arra volt alkalmas, hogy visszavezesse a híveket a valláshoz és az egyházhoz. Száraz úgy vélekedik, hogy ehhez a retorikai, ikonográfiái, szcenikai eszközök felhasználása sem volt kifogásolható a korban, az viszont sokkal inkább, hogy a népmissziók nem egy átfogó, nagyobb léptékű, a helyi papságot még aktívabban bevonó missziós program részeként jöttek létre (76-77. p.). Kérdés azonban, hogy elvárható-e a különböző szerzetes- rendek és a világi papok munkájának effajta tudatos összehangolása ebben az időszakban. A magyarországi és erdélyi segneriánus missziók feltárásához a szerző egyelőre a jezsuita rend római központi levéltárában található leveleket, évkönyveket és missziós jelentéseket használta fel, de utal arra, hogy a kutatást további katolikus, illetve protestáns forrásokra, valamint megyei és városi iratokra is ki kívánja teijeszteni a későbbiekben. Az eddig vizsgált anyagból levonható tanulságokat három kérdés köré csoportosítja: Hogyan változik a misszió működési területe? Hogyan alakul a misszionáriusok száma? Hogyan fogadják a katolikus hívekre kidolgozott missziós módszert egy vallási szempontból heterogén területen (78—79. p.)? Úgy tűnik, az első és a harmadik kérdés közt szorosabb az összefüggés, hiszen Száraz egy 1715-ös forrás alapján leírja, hogy a neustubeni és hodritschi protestánsok nem igazán hajlottak a konverzióra. Ezért a következő misszió területének kiválasztásánál a missziós atyák a nyugat-magyarországi katolikus többségű településeket részesítették előnyben (82-83. p.). Emellett fontos szempont volt az is, hogy a lakosság németül tudó legyen, hiszen a missziót vezető Cerroni és Grembs jezsuita szerzetesek közös nyelve a latin mellett ez volt (85). A misszió bővítése ügyénél rendre előkerült a nyelvtudás kérdése, hiszen olyan papokra is szükség volt, akik a horvát, szlovén vagy román anyanyelvű lakossággal is tudtak kommunikálni (A misszió nyelvek szerinti elkülönülése 1730-ra történt meg, 114. p.). Emellett nagy fizikai terhet rótt a misszionáriusra a missziós területek bejárása és a flagelláció (95-96. p.). Az 1720-as évekre mégis egyre több magyarországi területen volt jelen a segneriánus misszió, majd 1727-ben Kolosvári Pál és Berzeviczi János megtartotta az első erdélyi missziókat (99-101. p.). Ezeket 1731-ig, Kolosvári haláláig több is követte. Úgy tűnik, nem voltak egységes szempontok ahhoz, mit kell tartalmaznia egy-egy, rendi évkönyvben rögzített beszámolónak, ugyanis a fel
