Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 3. szám - RECENZIÓK - Ivancsó Mária: Száraz Orsolya: Paolo Segneri (1624-1694) és magyarországi recepciója
Recenziók 111 tárt források nem egyformán részletesek: az egyik leírásban például még a résztvevőknek a missziót dicsérő szavai is olvashatók, egy másikban viszont roppant szűkszavúan szerepel a missziós atyák kedvezőtlen fogadtatása (116. p.). Pedig az önreprezentációs gesztusok (azaz az eredmények kiemelése) mellett biztosan hasznos lett volna a negatív tapasztalatok rögzítése is, nemcsak a segneriánus misszió működését feltáró mai kutató, hanem a missziós módszert átvenni kívánó korabeli szerzetesek számára is. Száraz Orsolya viszont az elvégzett sokrétű és aprólékos forrásfeltárással, a különböző szövegek összevetése alapján megpróbál választ adni a felmerülő kérdésekre. A jelentős forrásfeltáró munka mellett a szerző külön érdeme, hogy rátalált egy 1749-es kéziratra, amely ,,[a] provinciabeli segneriánus missziók szempontjából egyedülálló”, ugyanis mindeddig nem került elő olyan dokumentum, amely ettől részletesebben és rendszerezettebben taglalná, hogyan végezze munkáját a segneriánus módszer szerint dolgozó misszionárius (123-124. p.). Száraz ismerteti e kézirat tartalmát és összeveti az addig tudottakkal, így több változásra is fény derül. Például tudatosabbnak tűnik a szentképek használata az 1740-es évek végére. Száraz úgy értékeli e forrás jelentőségét, hogy az „teljesen új nézőpontból láttatja a provinciabeli segneriánus missziókat. Mentes az évkönyvek olykor glorifikációba hajló elbeszélésmódjától, de a generális levelek sokszor sablonos [...] kifejezés- módjától is. E dokumentum révén egy minden részletében megtervezett misszió tárul elénk.” (128. p.) Adódik a kérdés, vajon a bemutatott kézirat a jezsuita rendnek a segneriánus misszióra vonatkozó hivatalos előírásait foglalja-e össze, illetve hogy milyen hatása lehetett a gyakorlatban, de ezekre vonatkozóan Száraz egyelőre nem talált adatot. (129. p.) A II. fejezet Összegzésében a szerző így fogalmaz: „Az osztrák provinciabeli missio Segneriana története [...] [n]em tekinthető lezártnak. Az adatok gazdagsága és sokszínűsége miatt számos diszciplína figyelmére tarthat még számot”. (152. p.) AIII. fejezet A prédikátor Segneri címet viseli. Jelentősége abban áll, hogy irodalomtörténeti kontextusba helyezve mutatja be az eddig főként az egyháztörténet és a jezsuita rendtörténet keretei közt vizsgált, az itáliai jezsuita nevéhez köthető prédikációkat. Száraz Orsolya azt fogalmazza meg, hogy ,,[a] fejezet ezért a későbbiekben egy nagyobb kutatás kiindulópontját jelentheti, amely a Segneri-műveket a jezsuita és az olasz prédiká- ciós hagyomány viszonylatában, valamint más korabeli prédikátorok gyakorlatával összehasonlítva vizsgálja majd.” (153. p.) Két alfejezet mutatja be, hogy milyen, a trienti zsinathoz, illetve a jezsuita regulához köthető előírások szabályozták a prédikációszerkesztést és a prédikálást a 17. században. A források alapján megmutatkozik a régi és az új jezsuita prédikációs gyakorlat szembenállása is. (165. p.) Carlo Reggiónak és Giulio Mazarininak a 17. század elején keletkezett prédikációelméleti munkája alapján megmutatkozik, hogy a keresztény hitszónoknak ismernie kell az antik retorika tanításait, de ezeket a mindenkori hallgatóság igényeihez alkalmazkodva használja fel. (171. p.) A prédikáció három feladata közül a legfontosabb a docere, ezt követi a movere és a delectare (175-177. p.). Ezek után következik Segneri az 1660-as és 1690-es évek között keletkezett három prédikációgyűjteményének bemutatása. A Panegirici sacri
