Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Katkó Márton Áron: Mérföldkő a magyar és román görögkatolikusok egyháztörténet-írásában
56 Egyháztörténeti Szemle XVI/3 (2015) natívájaként értelmezték, így a hatalmi tényezők és az 1912-es végkifejlet szempontjából ezek nehezen választhatók szét, annak ellenére sem, hogy időről időre egyik vagy másik megoldás háttérbe szorult. A mű első fejezetében a szerző az egykor a munkácsi egyházmegyéhez tartozó, a mai Északkelet-Magyarország etnikai és vallási viszonyait igyekszik bemutatni, mely terület a magyar ajkú görögkatolikus mozgalom bölcsőjének tekinthető. A szerző zömében észak-amerikai rutén történészek munkáihoz nyúl vissza. Ezek alapján igyekszik a 18-19. századi munkácsi egyházmegye ruténjainak nemzeti fejlődését felvázolni. Ismerteti a más magyarországi nemzetiségekéhez mérten kisebb számú értelmiségi rétegüket és ennek is köszönhetően kevésbé intenzívebb mozgalmaikat. Bemutatja a magyar állam és a rutén nemzetiség viszonyát, megemlítve, hogy maga a rutén nemzetiség politikai irányultság nem volt egységes, egymással sokszor rivalizáló csoportokra voltak oszthatók. Egyfelől megjelent köztük egy „nemzetinek” tekinthető réteg, mely alapvetően szláv gyökereihez kívánt visszanyúlni, másfelől, pedig egy rutén gyökerekkel rendelkező, ám elma- gyarosodó értelmiség, mely a magyar társadalomba való integrálódástól várta felemelkedését. Tegyük hozzá, ez utóbbi rétegből került ki később a magyar ajkú görögkatolikusok mozgalmának 1898 utáni legfontosabb képviselője, Szabó Jenő is. Cárja ismerteti a munkácsi egyházmegye szempontjából igen fontos, 1890-es évektől jelentkező problémákat, és ezzel összefüggésben az egyházmegye és a szabadelvű magyar kormányzat viszonyát is. Felvázolja röviden a terület szociális társadalmi problémáit, majd ennek folyományát, az amerikai kivándorlást is. Említést tesz Bánffy Dezső miniszterelnök és Firczák Gyula munkácsi püspök közti feszültségekről és ezzel összefüggésben a magyarországi „kultúrharcról” valamint a Katolikus Néppárt szerepéről is. Habár a szerző e kérdéskör pártpolitikai összefüggéseit is megemlíti, de az események Bánffy-kormányzat utáni kifutását, így a hegyvidéki akciót, illetve a századforduló után jelentkező skizma mozgalmakat már nem érinti. Az ezt követő fejezetben Cárja a görögkatolikus magyarok egyházszervezeti igényeik kielégítése érdekében indított küzdelmét mutatja be két időkeretben. Először az 1860-as és 1880-as évek közötti eseményeket taglalja, majd az 1910-től a magyar kormányzat közreműködésével induló tárgyalásokat egy új püspökség megalapításáról. Cáija megállapítja, hogy önálló egyházmegye alapításának igénye az 1860-as években merül fel. 1863-ban a hajdúdorogi hívek még csak a magyar liturgikus nyelv bevezetését szerették volna elérni, ám főpapjuk, Popovics Vazul munkácsi püspök Róma véleményének kikérése után nem adott helyet kérésüknek. A hívek ezt követően 1866-ban több feliratban is újra kérvényezik az egyházi és világi főhatóságoktól a magyar liturgikus nyelv bevezetését, de már egy önálló egyházmegye alapításával egyetemben, mely kéréseiket 1868-ban megismétlik, melyekre az érintettek érdemben nem reagálnak. A szerző hosszan ismerteti valamennyi feliratot, megemlítve, hogy azok érvrendszerei nagyban függtek a címzettektől, így például a prímáshoz intézett felirat alapvetően a lelki igényeik kielégítésének fontosságáról beszél, míg az országgyűléshez intézett felirat nemzeti ügyként kezeli a kérdést. A szerző ismerteti a hajdúdorogi szervezkedéstől függetlenül meginduló makói görögkatolikus közösségben lejátszódó eseményeket is. Ebben
