Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 4. szám - RECENZIÓK - Goór Judit: Czellárné Csiba Judit: A helvetiai confessio első dunántúli püspöke
144 Egyháztörténeti Szemle XV/4 (2014) gondozza az Acta Theologica Papensia sorozatot, amelynek 14. köteteként nyomtatták ki az értekezést. Ajánlását Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke és dr. Bitskey István akadémikus, professor emeritus írta. Czellárné Csiba Judit könyvének egyik értéke a monografikus, összefoglaló jelleg. Szintetizálja a korábbi összefoglaló egyház- és irodalomtörténeti művek, illetve az újabb tanulmányok eredményeit. A korábbi szerzők elsősorban egyháztörténeti szempontból foglalkoztak Pathaival (Eötvös Lajos, Tóth Ferenc, Thury Etele, Földváry László, Zoványi Jenő, Kathona Géza), vagy életrajzát kutatták. Toldy Ferenc és Havran Dániel régi magyar irodalomról szóló munkáiban van némi szerepe Pathai Istvánnak, de igazából Czellárné Csiba Judit nyújtja az első irodalomtörténeti elemzést írásairól. Pathai írásos műveiből kevés maradt fenn: az egyházban hitvitái és énekei voltak régóta ismertek. A Régi Magyar Költők Tára XVII/8. kötete három költői munkáját közli. Szerzőnk ezeken kívül is gazdagon merít a forrásokból. Külön fejezetet szán értekezésében a Pathai és pápai barátja, egyben munkatársa, Kanizsai Pálfi János latin nyelvű levelezésére. Ennek alapján jellemzi a néhai superintendens műveltségét, politikai és etikai nézeteit, rajzolja meg magánéleti és egyházi vezetői portréját. A szövegekből olyan részleteket emel ki, amelyek gazdag korrajzzal veszik körül az életművet. Nemcsak Pathai személyiségét és gondolkodását ismeijiik meg, hanem rajta keresztül a korabeli egyházi gyakorlatot is. Például amikor házassági válságokkal szembesül a református lelkész és közösség, milyen esetekben engedik meg a válást, és milyen módon szólnak bele a házastársak életébe. Úttörő korszakról van szó, amikor mérlegre kerül, hogy a középkori egyház hagyományából mit vetnek el, és mit, hogyan őriznek meg vagy alakítanak át. A mai olvasó nem is gondolja, hogy létezett még az orvos-papi szolgálat, amit minden felekezetben gyakoroltak, s hogy a harmincéves háború kezdetén milyen gondokkal küzdöttek az oktatás és nyomdászat munkatársai. Nem rajzolnak idilli képet a levelek az egyházfegyelemről, a lelkészi kihágásokról. Egyszerre kellett az egyháznak külső és belső bomlasztó erőkkel küzdenie, s Pathai intézkedéseiből, kommentáija- iból kiderül, hogy kiállta az emberség próbáját. Mint egyházszervező éber őre a helvét hitvallásnak gyakorlati teológiai kérdésekben is: nagy gondja van az úrvacsora részleteire (milyen kenyér, bor használható; milyen körülmények között szolgáltatható ki stb.), szigorúan ellenőrzi lelkészeit, nem engedi a lutheránus elhajlásokat. A levelezés is eszköze volt a lelkészi eszmecserének, az elvek tisztázásának. Külön fejezetet szentel a tanulmány szerzője a levelek stílusának, választékos, magas színvonalú latinságának. A monográfia tetemes részét teszi ki Pathai írói munkásságának méltatása. Itt már magyar nyelvű, mindenkinek, „deáktalan” embereknek is szóló egyházi szövegek állnak a középpontban. 1592-ben született a kátéja, melynek címe: Az sacramentomokrol in genere. Ahogy a cím jelzi, elsősorban az úrvacsoratanról szól, arról a kérdésről, amelyben a lutheri és svájci teológia nem tudott közös nevezőre jutni. Ez a sarkalatos probléma az elsőszámú hittanítói feladat ebben a korban. A szerző ajánlásában kiemeli a magyar nyelv jelentőségét, és követve a 16. század prédikátorainak társadalombíráló hagyományát, elmarasztalja saját korát, hazájában a kultúrapártolás hiányát. Tárgyalásában polemizál más úrvacsora-felfogásokkal, s itt
