Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Klestenitz Tibor: A pártpolitika a dualizmus korának katolikus nagygyűlésein
A pártpolitika a dualizmus korának katolikus nagygyűlésein 61 nem ez a helyzet, hiszen az 1905-ös válság idején nem a katolikusok, hanem a „szabadkőműves ateisták” támogatták a „nemzetellenes törekvéseket”. Arra figyelmeztetett, ha megsemmisül az egyház tekintélye, akkor helyébe csak „korlátlan szubjektivizmus” kerülhet, és elítélte azt, hogy „a »felekezetiség« neve alatt a nemzeti egység szempontjából anatematizálják az egyházi élet erőteljes működését”.120 * * * Az idei nagygyűlésen teljesen szünetelt a politika, amely megbonthatná a katolikusok egységét121 - írta az 1913-as eseményeket értékelve az Alkotmány. A kijelentést különösnek tarthatjuk, hiszen, mint bemutattam, a Néppárt politikai agitációja éppen ekkor érte el csúcspontját. A valóság és a néppárti lap helyzetképének kettőssége jól mutatja a nagygyűlések politikai szerepének természetét: az esemény alapvetően a katolikus közösség egységének demonstrálását szolgálta, ezért - mivel a katolikusok valójában megosztottak voltak - nem volt célszerű teret adni a direkt politikai megnyilvánulásoknak. Ha ezek mégis megtörténtek, a pártsajtónak arra kellett törekednie, hogy kisebbítse ezek jelentőségét. A katolikus politikusok felfogását, ahogyan az általában történik, nem az eszmei értékek vagy' a távlati elképzelések, hanem elsősorban napi érdekeik irányították: Zichy János az 1900-as évek elején, a Néppárt vezéreként még - burkoltan - a párt támogatására hívott fel, később, az elnökségről való lemondása, majd kilépése után viszont már a pártpolitikai semlegesség mellett érvelt. A konzervatív-liberális gróf ugyanakkor a koalíciós korszakban minden további nélkül be tudott illeszkedni az Alkotmánypárt, 1910 után pedig a Nemzeti Munkapárt kereteibe. A Néppárt Rakovszky István nevével fémjelezhető csoportja az 1906 utáni korszakban kezdett nagyobb befolyást szerezni a nagygyűléseken, ahol változatos eszközökkel, például a Népszövetség szervezésével igyekezett olyan intézményi hálót és támogatói kört kiépíteni, amelyet politikai céljaira is felhasználhatott. Az 1910-es választásokon bekövetkezett bukás stratégiájának megváltoztatására ösztönözte a pártot. A korábbi csöndes építkezés, a társadalmi szervezetek létrehozása helyett a Néppárt saját, országos szervezetének kiépítése vált prioritássá. A politizáló katolikusok harmadik jelentős csoportja, a függetlenségiek sokáig szintén háttérbe szorultak, és igazán erőteljesen csak 1910-től, Apponyi Albertnek köszönhetően jelentek meg a nagygyűlések programján. A három irányzat közötti összekötő kapcsot elsősorban a modernitás elutasítása, az antiklerikalizmus, a liberalizmus és a szociáldemokrata eszmék elvetése jelentette. A korszak végéhez közeledve egyre nagy obb hangsúllyal jelent meg az a felismerés, miszerint a katolikusok önmagukban képtelenek lesznek megakadályozni a progresszív szellemi áramlatok és az elvilágiasodás további terjedését. Ezért már a protestánsokkal való összefogás, az ateizmussal szembeni „keresztény egységfront” gondolatának csírái is megjelentek, ám ez csak később, 1920 után tett szert nagy jelentőségre. 120 Alkotmány, 1911. november 14.15-16. p. 121 Alkotmány, 1913. november 12.15. p.
