Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 1. szám - RECENZIÓK - S. Lackovits Emőke: „A késő idők emlékezetében éljenek…” - a Pápai Református Gyűjtemények Jubileumi kötetei
166 Egyháztörténeti Szemle XV/1 (2014) és értékelve ennek a munkának különös fontosságát. Teljes terjedelmében megtalálható felhívása a függelékben, amelynek eredményeként 452 önéletírás készült el: ebből 295 lelkésztől, 54 segédlelkésztől, 25 nyugalmazott lelkésztől, 76 lelkészözvegytől és 2 lelkészi családtagoktól származik. Valamennyi hiánytalanul olvasható a Kránitz Zsolt által rendkívüli gondossággal, alapossággal összeállított kötetben. Örömmel írhatjuk le, hogy az akkori egyházkerület egyházmegyéinek lelkipásztorai csaknem hiánytalanul teljesítették a feladatot. A Barsi, a Drégelypalánki, a Komáromi, a Pápai, a Tatai Református Egyházmegyékből egyetlen lelkésZi önéletrajz sem hiányzik, csupán csak a Belső-Somogyi, a Mezőföldi, az Őrségi és a Veszprémi Református Egyházmegyék mindössze hat egyházközségének lelkészi önéletrajzát nem találta meg a szerkesztő. A lelkipásztorok önéletrajzait a feltárt életrajzokkal együtt a kötet forrásközlési része tartalmazza, egyházmegyénként és egyházközségenként, betűsoros rendben. Akiknek hiányzott az életrajza, azoknak legfontosabb adatait a szerkesztő jegyzetben közölte, több forrást is áttanulmányozva hozzá, amiért külön elismerés illeti. Egyébként is rendkívül adatgazdag, részletes a kötet jegyzetanyaga, amelyből az egyházi szervezetekre, az iíjú- sági és az ébredési mozgalmakra, utóbbiak vezető személyiségeire, az egyesületekre, a lelkipásztorok irodalmi munkásságára vonatkozóan egyaránt adatok sokaságát olvashatjuk, amelyek remekül egészítik ki az életrajzokat. A kötetet mindkét esetben személynévmutató, helységnév azonosító és idegen szavak magyarázó jegyzéke zárja. A felhasznált irodalom az első kötetben 49, míg a másodikban 603 tételt számlál. Feltétlenül szólnunk kell még a bevezető tanulmány azon részéről, amely a Kötetünk történelmi háttere alcímmel íródott és a Dunántúli Református Egyházkerület világháborús területveszteségeivel foglalkozik. Fájdalmasan elgondolkoztató ez az áttekintés, hiszen az I. világháborút követő békediktátum következményeként a 18. században kialakult egyházkerület kilenc egyházmegyéjéből mindössze négy azoknak a száma, amelyek területi veszteségeket nem szenvedtek el. Ezek: a Mezőföldi, a Pápai, a Tatai és a Veszprémi Református Egyházmegye. Csekély területvesztés érte a Belső-Somogyi Református Egyházmegyét, amelyet döntően missziói területétől szabadítottak meg, ami hét missziói, egy leány és tíz fiókegyházat jelentett, mintegy 6200 reformátussal. Nagyarányú veszteséget szenvedett el az Őrségi, a Drégelypalánki, a Barsi és a Komáromi Református Egyházmegye. A Dunántúli Református Egyházkerületből összesen 79 anyaegyház, 24 fiókegyház, 25 filia, 26 társegyházközség, valamint 7 missziói egyház került az utódállamokhoz, közel 85.000 református gyülekezeti taggal! Az alfeje- zet második részében a szerző gazdag szakirodalmi adatokra támaszkodva, alaposan jegyzetelt, körültekintő, tárgyilagos elemzését adja a Szlovenszkói Dunáninneni Református Egyházkerület megalakulásának, 1920 és 1939, ill. 1941 közötti történetének, amely bővelkedett fordulatokban, nem csekély harcot vívva a megmaradásért, a közösségek magyar önazonosság tudatának megtartásáért. Mindennapi küzdelem lett osztályrészük, állandó támadásban, zaklatásban élve-védekezve, szűnni nem akaró feszültségben létezve. Egyház és iskola, a magyar nyelvű istentisztelet és tanítás megőrzése volt a tét ebben az embert próbáló időszakban. A korabeli állapotokat jól jellemzi az államvezetés megállapítása: „a viszony rendezésének legfőbb
