Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 1. szám - RECENZIÓK - S. Lackovits Emőke: „A késő idők emlékezetében éljenek…” - a Pápai Református Gyűjtemények Jubileumi kötetei
Recenziók 165 kutatómunkával kiderítette - Győry Elemér 1935 és 1943 közötti dunántúli egyházkerületi főjegyző buzgalmának köszönhető. Hangsúlyoznunk kell, hogy napjainkban ismét egy főjegyző, Köntös László az, aki a kiadványok megjelentetése mögött áll. Az 1. kötetben olvasható, 1711-1823 között írásba foglalt kötelezvények 117 felszentelt lelkész saját kezű reverzálisát tartalmazzák. Ezt követi az I. számú anyakönyv, amely 654 lelkész bejegyzését foglalja magában, míg a II. számú anyakönyv 102 lelkipásztori bejegyzést tartalmaz több fontos információval. Közöttük ismerős nevekre bukkanunk, tiszteletnek örvendő, egykor közöttünk szolgáló személyekre, sőt, ha szabad, egy személyes megjegyzést is szeretnék tenni: gyermekkorom és ifjúságom lelkipásztorait örömmel fedeztem fel a II. számú anyakönyv lelkészei között. Természetesen, az időben előre haladva egyre több információt, figyelemre méltó adatokat tartalmazóak lesznek ezek a lelkészi önéletrajzok, amelyekkel együtt növekszik forrásértékük is. A kötetben mindezeken túl két függelék található még: az egyik Tóth Ferenc főjegyző espereseknek szóló tájékoztatója az egyházkerületi anyakönyv elkészítésére vonatkozóan, a másik pedig egy táblázat, amely felsorolja a Dunántúli Református Egyházkerület egyházmegyéit, anyaegyházait, társegyházait és filiáit (Pápai: 27 anyaegyház, 3 társegyház, 23 filia; Tatai: 28 anyaegyház, 1 társegyház, 41 filia; Komáromi: 45 anyaegyház, 10 társegyház, 41 filia; Barsi: 26 anyaegyház, 6 társegyház, 23 filia; Drégelypa- lánki: 8 anyegyház, 36 filia; Peremartoni: 33 anyaegyház, 2 filia; Belső- Somogyi: 59 anyaegyház, 2 társegyház, 12 filia; Veszprémi: 37 anyaegyház, 2 társegyház, 6 filia; Őrségi: 11 anyaegyház, 1 társegyház, 84 filia) 1823-ból. A sorozat második kötete (1216 p.) rendkívül gazdag adatokban, de olvasmánynak is rendkívül érdekes, mindezeken túl pedig különös figyelmet ébreszthet a társadalommal foglalkozó, továbbá a vallási néprajzot kutatókban, az egyháztörténészeknek pedig - túlzás nélkül kijelenthető - valóságos kincsesbánya. Változatos életpályák tárulnak fel az életrajzok nyomán, rávilágítva a lelkészi szolgálat összetettségére, lelkipásztor és gyülekezete nagyon árnyalt, nem egy esetben bonyolult kapcsolatára, a lelkészek családi és közösségi kapcsolatrendszerére, de a közösségek hitéletének sokféle jellemzőire, a vallásgyakorlás változó voltára, továbbá az egyén és közösség áldozatkészségének különféle megmutatkozására, valamint a népesedési kérdések elgondolkoztató állapotára, esetenként már negatív folyamatok kibontakozására. A lelkészi önéletrajzok megszületésének a története ugyanakkor újdonságokkal is szolgál, hiszen kevéssé ismert, hogy Soós Béla, az egyháztörténet debreceni professzora indította el ezt a lelkészek életére, pályájára vonatkozó adatgyűjtést azzal a céllal, hogy egy lelkészi életrajzi lexikont hozzon létre. Mintául Szinnyei József Magyar írók élete és munkái címmel megjelent munkája szolgált. Soós Béla áldozatos tevékenységének köszönhetően 1944 közepére már több mint fél millió adatot gyűjtött össze, amit egyedül gépelt, rendszerezett, minden támogatás nélkül, nagyon nehéz körülmények között. Sajnos, munkáját befejezni nem tudta, mivel 1945 augusztusában elhunyt. Rendkívül sajnálatos, hogy a cédulaanyagnak nyoma veszett. A Dunántúli Református Egyházkerületben 1943-ban maga a püspök, Győry Elemér körlevélben rendelte el a lelkészek adatgyűjtését, megértve
