Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: A Commentariustól a Liberig. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról
62 Egyháztörténeti Szemle XIV/1 (2013) egy elrettentő példával, a sztoikusok halhatatlanságot tagadó nézetével. Ezen a háttéren Arisztotelész már sokkal jobb színben tűnik fel a maga kicsit bizonytalan, de jóra magyarázható álláspontjával. Ezzel sikerült feloldani azt a meglehetősen ironikus helyzetet, hogy az ókori klasszikushoz írt kommentár utolsó fejezetében az alapszöveg szerzőjének említése rögtön egy kis kitérőt tesz szükségessé a pogány filozófia használhatóságának igazolására. Melanchthon saját Arisztotelész-olvasatát két-két hivatkozással támasztja alá. A Commentariusban ezek közül csak az egyiket veszi a De animából,6^ s ezt megtartja 1553-ban is. Arisztotelész itt az észről mint a lélek különálló neméről beszél, amely „képes elkülönülni, ahogy az örökkévaló a mulandótól.”* 64 A szöveghellyel kapcsolatban Kusukawa megjegyzi, hogy Melanchthon ennél a résznél saját példánya margójára odaírta: „Nóta de immor/talitate animae”.65 Ez az idézet nyilván meghatározó volt számára a kérdés - Arisztotelész lélek-tana - szempontjából. A másik idézetet, amely az értelmes lélek testen kívüli származását és isteni eredetét fogalmazza meg,66 az átdolgozás során Melanchthon lecserélte egy utalásra, amely szintén az alapszövegére megy vissza.6? Másrészt viszont ez még kevésbé egyértelműen implikálja a halhatatlanság tételt, mint a korábbi, talán ezért is nem idézi szó szerint. Melanchthon a halhatatlanságfejezet egyik változatában sem szolgál részletes Arisztotelész-értelmezéssel. Mindössze arra szorítkozik, hogy röviden vázoljon egy lehetséges - és általa kívánatosnak tartott - értelmezési irányt, s ehhez kiemeljen néhány bizonyító — de legalábbis valószínűsítő — erejűnek érzett szöveghelyet. Nyilvánvaló, hogy Melanchthon számára a De anima zárófejezetében az elsődleges kérdés nem az ókori filozófus helyes egzegézise, hanem a saját antropológiai művét megkoronázó halhatatlansági tétel igazolása. Mindkét kiadásában két további mozzanat zárja a fejezetet, de a két változat közti különbség megint csak figyelmet érdemel. A Commentarius ezen a ponton leszögezi — s ez jól illeszkedik az egész szöveg logikájába -, hogy nem pártos véleményeket, hanem olyan érveket akart idézni, „amelyeknek a megfontolása a tanulmányozóikat csiszolt gondolkodásra és erényes tettekre segíti.”68 A Liber ezzel szemben a „filozófusok kételkedései” helyett ismét a kinyilatkoztatásra, „az isteni szó”-ra69 irányítja a figyelmet - amivel természetesen saját logikáját követi. A fejezet - és az egész könyv - ezután egy rövid imádsággal ér véget, amelynek a szövegét szintén nem hagyta érintetlenül az 1553-as átalakítás, de azért így is meg68 A lélek II.2 (413624-27). 64 Arisztotelész: Lélekfilozófiai írások. Ford.: Steiger Kornél - Brunner Ákos - Bodnár István. Bp., 2006. 39. p. 65 KUSUKAWA, 1995. 98. jegyz. Hogy ez lenne az egyetlen szakasz Arisztotelész könyvében, amely az értelmes lélek (elme, ész) halhatatlanságát állítja - ahogy Kusukawa megjegyzi kicsit túlzó megállapításnak tűnik, vö. DALES, RICHARD C.: The Problem of the Rational Soul in the Thirteeenth Century. Leiden - New York, 1995. 9-12. p. 66 Az állatok nemzéséről. II.3 (736627-28). 67 A lélek. III.5 (430ai4-i9). 68 Commentarius. 315. p. 68 CR. 13:178 = MSA. 3:371.24, 26.
