Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: A Commentariustól a Liberig. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról
A Commentariustól a Ubeng. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról 63 őrződött valami az eredeti szentháromsági szerkezetéből. Az átírás során egyértelműen erősödött a könyörgés krisztocentrikus orientációja, de legalább ennyire fontos az elmozdulás egyrészt az ember istenképűségének helyreállítása felől az egyház szolgálata felé, másrészt pedig az ember szolgálata felől a kegyelemre szorultsága felé. * * * Melanchthon 1553-ban következetes szempontok szerint dolgozta át Arisz- totelész-kommentáijának utolsó fejezetét az 1540-es eredetihez képest. Az igazítások nem hivalkodóak, és a felületes olvasó számára nagyon fel sem tűnnek, hatásukban mégis igen jelentősek. Bár elemzésem középpontjában ezek a módosítások álltak, ezek magától értetődően feltételezik a két kiadás között meglevő folytonosságot, amelynek hátterén egyáltalán értelmezhe- tőkké válnak. Közülük hármat mindenképpen ki kell emelni. Mindegyik a teológiai megközelítés meghatározó voltát jelzi. A lélek halhatatlanságának vizsgálata továbbra is az egész mű utolsó fejezete marad. Láttuk, hogy ezt nem a forrásszöveg indokolja, hanem az az alapvető megfontolás, hogy rendszeres teológiai szempontból eszkhatológiai kérdésről van szó. Ez jól mutatja, hogy Melanchthon a De animában végső soron teológiai antropológiát alkot. Másodszor Arisztotelész határozottan visszafogott jelenléte alig módosul, és az átdolgozással inkább csak csökken. Kusukawa megállapítja, hogy Melanchthon tájékozatlannak tűnik azokkal a magas szintű vitákkal kapcsolatban, amelyek itáliai kortársai között zajlottak a kérdésben.?0 Ebben igaza lehet,?1 de a meglátásnak nincs jelentősége. Melanchthonnak a Pomponazzi-vita részleteinek ismerete nélkül is bőven lett volna módja az arisztotelészi anyag (vagy akár általában a filozófiai kérdésfelvetés) elmélyültebb, részletezőbb elemzésére. Erre azonban nyilvánvalóan nem volt igénye, a téma számára nem Arisztotelész vagy a filozófiai aktualitása miatt, hanem önmagában, teológiai antropológiai jelentősége miatt érdekes. Harmadszor Melanchthon nem egyszerűen összeköti a lélek halhatatlanságának kérdését a többi eszkhatológiai témával (feltámadás, utolsó ítélet, örök élet, illetve kárhozat), hanem alapvetően egy eszkhatológiai kereten belül tárgyalja azt, noha a többi elem részletes kifejtésére itt nem kerül sor. A Commentariusban érezhető bizonyos nehézkesség és határozatlanság abban, ahogy egyensúlyt keres a filozófia és a teológia között. Összességében már itt is felismerhetők a reformátori teológia meghatározó vonásai, de még nem sikerült maradéktalanul kidolgozni az antropológiára, ill. filozófiára vonatkozó következményeit. Azt nyilvánvalóan nem lehet tagadni, hogy a lélek halhatatlansága nem kizárólagosan a kereszténység tanítása. Ennyiben a túlvilági lét elképzelése * * 7° Kusukawa, 1995.98. p. Frank (Frank, 1993. 351., küln. 366. p., vő. még: 350., 355. p.) a középkorból a reneszánszba való átmenettel megváltozott világkép következtében felmerülő és legegyértelműbben éppen az itáliai reneszánsz humanizmus által felvetett kérdésére — vagyis az emberi méltóság és ezen belül a lélek halhatatlanságának kérdésére - adott német humanista válaszként értelmezi Melanchthon idevágó tanítását, de konkrét kapcsolódásokat nem mutat ki közte és a 16. századi itáliai vita között.
