Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: A Commentariustól a Liberig. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról
54 Egyháztörténeti Szemle XIV/1 (2013) Krisztus szavai, hanem feltámadásának példája is megerősítette. Voltaképpen az a meglepő, hogy bár az értelem valamelyest tudatában van az örök életnek, és ezt Isten sokféleképpen meg is erősítette példákkal és szavakkal, az emberek mégsem ismerik fel, s nem az eljövendő ítéletre készülve élik az életüket. Ezzel zárul az 1540-es kiadás első nagy egysége. Melanchthon ezután a lélek halál utáni állapotának kérdését veszi elő, amelyet a Liberben is tárgyal majd, bár erősen eltérő gondolatmenet után érkezik meg hozzá. Az 1553-as kiadás az örök életre vonatkozó ismeretünk legfőbb forrásának Krisztus feltámadását tekinti, amit ezúttal is tágan értelmez, belevonva a pokolra szállás motívumát és az akkor mennybe vittek sokaságát is. Ezt követi - a Commentarius sorrendjét megfordítva - a jézusi tanítás. Harmadik mozzanatként ezt a tudást az egyházban kontextualizálja. Az érvelés negyedik lépése pedig az, hogy ezt a tanítást az egyház - beleértve az ószövetségi egyházat és Jézust is - minden időkben hirdette. Végül az egységet az a biztatás záija, hogy ezt mi se utasítsuk el, hanem térjünk meg. A korábbi kiadással összevetve Melanchthon semmi lényegesen újat nem tanít az 1553-as szöveg első lapjain, ez is az örök élet tételezésével kezdődik, mégis jelentősek a két változat közti különbségek. A Liber első szakasza számottevően rövidebb, mintegy fele csak a korábbinak. Az érvelés egy teljes vonulata hiányzik belőle: meg sem említődik, hogy a túlvilági lét tana elérhető lenne a puszta értelem számára. Sem a hipotetikus eredeti- bűneset nélküli - tudás, sem ennek esetleges maradványa nem kerül szóba. Éppen ellenkezőleg, Melanchthon az egész tanítást mint „az egyház saját)á”-t2t) állítja az olvasó elé. Ugyancsak hiányoznak a morális érvek az első szakaszból. A tételt kizárólag bibliai példákkal és tanítással támasztja alá, de ezek közül is hiányzik Ábelé, amely egyrészt az átdolgozás során kihagyott morális érvrendszerhez kapcsolódott eredetileg, másrészt pedig- ugyanebbe a logikába illeszkedve - történelmi kitekintésre adott alkalmat, ami a Liber kinyilatkoztatási koncentrációjával már nem egyeztethető össze. Ugyanebbe az irányba mutat számos kisebb módosítás is, amelyek mind a gondolatmenet egyházi-teológiai irányát erősítik a bölcseletiracionális orientációval szemben. A Commentariusban Énók úgy bukkan fel, mint akinek a példája emlékeztet bennünket arra, hogy egy jobb élet vár bennünket a halál után, és aki maga is prédikált az örök életről. Melanchthon bizonysága erre a Júdás 14-15-ben fennmaradt idézet lÉnók 1,9-ből. A Liberben a Gepezis 5 rejtélyes alakjának újszövetségi idézetét viszont már kifejezetten annak bizonyítékaként értelmezi a reformátor, hogy az egyház mindig is hirdette a túlvilági lét tanát. Az értelem képességeinek és felismerésének korlátáira vonatkozó reflexió helyét 1553-ban a megtérés fontosságának hangsúlyozása veszi át. A második alegységben ez még általánosan fogalmazódik meg, de - a cipriáni tétel félreismerhetetlenül reformátori visszhangján keresztül - ez is egyértelmű ekkleziológiai jelentőséget nyer: „Mennyei egyházának azonban senki sem lesz polgára, ha előbb ebben a halandó életben nem volt polgára ennek az egyháznak - amelyben hangzik az evangélium szava -, és meg nem tért Istenhez, mie“9 CR. 13:173 = MSA. 3:366.5-6.
