Egyháztörténeti Szemle 13. (2012)
2012 / 4. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Sarnyai Csaba Máté: A Szellem vallása, avagy az egyház-mentes vallás szelleme. Schmitt Jenő Henrik anarchista vallás- és egyház-víziója
92 Egyháztörténeti Szemle XIII/4 (2012) zéppontjában szintén valamilyen tárgynak a tisztelete áll, legyen az egy- vagy többistenhit, természeti jelenségek tisztelete vagy fétisimádás. Az egyház festményeket és szobrokat készít Szűz Máriáról, Krisztusról, az angyalokról, pedig a bibliai Isten megtiltotta, hogy bármilyen faragott képet készítsenek maguknak. Gondoljunk csak az ószövetségi aranyborjú történetére. A történeti keresztény egyházak egy elképzelt istent tisztelnek; a szeretetet és a testvériséget hirdetik, ugyanakkor a könyörületesség elvét megszegve gyakorolják hatalmukat embertársaik felett. A szent törvényeket prédikálják, a jóra tanítják az embereket, miközben ők nem tartják be a parancsolatokat és sanyargatják híveiket. Ez utóbbi gondolatmenetének igazolására végigtekinti a már elfogadottá, majd államegyházzá lett katolikus egyház történetét, és azt a felekezeti erőszak történeteként láttatja, melynek során sok ártatlan embert ítéltek halálra csak azért, mert nem értettek egyet a katolikus egyház hitértelmezésével és tevékenységével. Ez szemben áll az Igével, a megbocsátással, a keresztényi könyörületességgel. Schmitt Jenő arra is rávilágít, hogy az egyház uralomvágyát kiélve a gazdagságra és hatalomra törekedett. Már a Római Birodalom fennállása óta, majd pedig minden feudális jellegű társadalomban a főnemesek mellett a főpapok voltak a legmagasabb társadalmi státuszban. Birtokaikkal megalapozták vagyonukat, hatalommal rendelkeztek, az uralkodó közvetlen köréhez tartoztak, így befolyásolni tudták az állam politikáját, például az igazságszolgáltatásban, gondoljunk csak az inkvizícióra. Hatalmukat féltve félreállítottak minden olyan akadályt, amely pozíciójukat veszélyeztette, gyakran börtönöztek be tudósokat. Az egyház saját vagyona felhalmozása közben a nyomor szolgaságában hagyta az egyszerű híveket. A szegénységet és a túlvilági boldogságot hirdette, miközben beszedte az egyházi adót saját hasznára. Ugyanakkor Schmitt arra is rámutat, hogy a materialisták tana ugyanúgy a szolgaság tana, mint az egyházé, csak ők az anyagiság rabjai. A katolikus egyház „erőszak-történetének” fenti összefoglalásához szorosan kapcsolódva azt a Hegyi beszéd-beli gondolatot emeli ki a szerző, hogy csak a szelídek fogják bírni a földet, azaz számukra jön el a boldogság. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy az őskeresztények az erőszak mellőzését hirdették: „A krisztusi erőszaknélküliség szent elve a szabadság egyedüli útja.”3 A valódi szabadságot az ember csak a saját lelkében hozhatja létre, ha az erőszak helyett a szeretet útját kezdi el követni. Az Én döntése, hogy ezt az utat válassza-e. Csak ez ébresztheti rá szabadságára, ezért lesz ez az érzés az igazi hatalom. A szeretettől áthatott gondolatok, cselekvések pedig felszabadítják a lelki, szellemi és fizikai szolgaságból. Aki jót cselekszik, békében él saját leikével. Ez a felismerés, a magasabb öntudat adhat szabadságot, ez lesz az igazi fegyver a kezünkben. Aki a szeretet és a szabadság lényegét megérti, az láthatja, hogy külső erőszakkal nem lehet kivívni a szabadságot, csak a Szellem öntudata, szere- tete képes erre. Krisztus pedig megjövendölte a megvilágosodást, azt, hogy a Szellem számára ez világossá fog válni. Szellem alatt itt Schmitt a min- denséget átható és összekötő gnosztikus Szellem-fogalmat érti. Az isteni az életben és az ember mélységében található, így az egyes ember szellemi léte betölti a mindenséget. A magasabb öntudathoz az kell, hogy az ember meg- 3 3 Schmitt, 1899.5. p.
