Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tamási Zsolt: Erdélyi katolikus rítusok autonómiája 1848-ban
Erdélyi katolikus rítusok autonómiája 1848-ban 73 nációról, hanem csak a rendi társadalomban előjogokat élvezők önvédelmi, befolyásukat védő politikájáról. A kép változása a 19. század közepétől érzékelhető: az örmények mint hasznos polgárok jelennek meg. Orbán Balázs leírása ezt emeli ki: megteszik, amire az erdélyi lakosság nem volt képes. A változás oka az örmények zártságának bomlása, illetve a meginduló asszimilációs folyamat mellett az, hogy a reformkori liberális nemesség az örményekben szövetségest látott a nem létező polgárság pótlására. A magyaroknak is jól jött az örmények asszimilációja, mert ezzel növelhették a létszámukat, amellyel Erdélyben kisebbséget képviseltek.6a Az örmény gazdasági integrációt Bécs támogatta, kiváltságaik kiharcolásával viszont az örmények megkerülték az országgyűlést. Miközben korábban sorozatosan összeütköztek a székelyekkel, és gyarapodásukat a nemesség is ellenségesen figyelte, honosításukat az erdélyi országgyűlés 1840-ben már meg- szavazta.* 64 * A teljes jogú állampolgárságot 1848-ban66 nyerték el.66 Ekkor az osztrák kormány szívesen hozzájárult volna az örmény püspökség visszaállításához, de az örmények nem akarták hazafiúságuk árán püspökké tenni Lukácsi Kristófot, aki személyesen utasította vissza az ajánlatot.6? Az örmény klerikusok ekkor nem is tiltakoztak a latin püspök joghatóságának gyakorlása ellen. Teljesen természetesnek tekintették, hogy Kovács Miklós püspök erősítse meg a helyi választás eredményeként felterjesztett plébánosok személyét.68 Még akkor is engedelmeskedtek, amikor a püspök a helyi választást visszautasította. Például P. Amberboy Mózes (1840-1841) velencei mechitarista atyát hiába akarta a gyergyószentmiklósi közösség plébánosnak, Kovács Miklós püspök nem engedélyezte, arra hivatkozva, hogy szerzetes nem lehet plébános. Végül beleegyezett, hogy adminisztrátorként vezesse a közösséget, amihez hozzájárult a velencei érsek, Szórnál Zukiusz is. Az engedély 1840-re szólt, amíg sort kellett keríteni a választásra. A közösség Lukácsi Kristófot akarta, de Kovács Miklósfi3 PÁL JUDIT: Az örmények integrálódása és az örménykép változásai Erdélyben a 18- 19. században. In. Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében. II. Szerk. ŐZE SÁNDOR - Kovács Bálint. Piliscsaba, 2007. (továbbiakban: Pál, 2007.) 77-85. p. 64 Az erzsébetvárosi beadvány 1868-ban viszont azt állítja, hogy az 1791-es erdélyi országgyűlés 61. törvénycikke a magyar nemzethez tartozónak deklarálta az örményeket. SZONGOTT, 1901. 332. p. Ávedik Lukács viszont rámutatott, hogy 1791-ben az erzsébetvárosi és szamosújvári képviselők kérték az országgyűléstől a honfiúsítást. A székely képviselők sérelmesnek találták a kérést, de Kolozsvár, Gyulafehérvár és Marosvásárhely képviselői feltételekhez kötve hozzájárultak. Az országgyűlés szabad királyi városként elfogadta őket, anélkül, hogy negyedik nemzetet képeznének. ÁVEDIK LUKÁCS: Szabad királyi Erzsébetváros Monográfiája. Szamosújvár, 1896. (hasonmás kiadás: Bp., 2004.) 189-194. p. A két város révén tehát már ekkor a magyar rendi nemzet kebelébe kerültek beiktatásra. PÁL, 2007. 86. p. 6s 1889-ben a szamosújvári polgármester is kiemelte, hogy 1848-ban olvadt a hazai önnénység a magyar nemzetbe, örökre. PÁL, 2007. 92-93. p. 66 SZALMÁSI PÁL: Örmények In: Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. Középkor és kora újkor. Főszerk.: KŐSZEGHY PÉTER. Bp., 2008. 441-444. p. 6? SZONGOTT KRISTÓF: Szamosújvár szabtad] kir[ályi] város monográfiája. 1700- 1900. III. kötet. A Magyar-örmény metropolisz. Szamosújvár, 1901. 48. p. 68 Például Gajzágó Kristóf szamosújvári plébánost 1839-ben erősítette meg. SZONGOTT, 1901. 388. p.
