Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Meszesán Mária: Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában
92 Egyháztörténeti Szemle XII/1 (2011) kifejezések sajátos erőtere, melynek fő ismertetője az azonosság helyett a hasonlatosság, vagy legalábbis viszonylagosság. Ilyenformán az e világra rendeltetett nyelv is sajátos elven működik tovább, már nem azt mutatja be, aminek kifejezésére eredetileg létesült, hanem olyasminek az érzékeltetésére szolgál, ami minden földi nyelv struktúráján felül áll. Bizonyos értelemben a nyelv kell, hogy alkotóvá váljék.81 Ezt igazolja Mihálykó fordítása, melyben egy helyütt az olvasható a mennyei Paradicsomról, hogy az ott lakók fölöttébh „gyorsak” lesznek, ami csak az időfogalom meghagyásával együtt interpretálható: „Részesek leszünk az isteni természetben, ilyen tündöklő, szép világos és düczőséges testünk lészen mi nékiink, sockal szebb az üuegnél feiérb az hónál, világosb az Napnál, Hóidnál, Czillagoknál, oly, mint ő maga az Isten, az bűn nélkül, macula és fogyatkozás nélkül tellyes isteni bölczességgel, szentséggel, igassággal, halhatatlansággal es boldogsággal, könyuek és igen gyorsak, minden ez világi testi kívánság nélkül, mint az angyalok.”82 Jóllehet nem az egyetlen, de nem is a legegyszerűbben áthidalható 81 Foucault, 2000/a. 63-110. p. A „miképp kötődhet egy jel ahhoz, amit jelent?” kérdésre a modern gondolkodás értelem és jelentés elemzésével felel. „Ám éppen ezért, a nyelv nem lesz semmi egyéb, mint a reprezentáció egyedi esete (a klasszikusoknál), vagy a jelentésé (számunkra). A nyelv és a világ mély együvé tartozásának vége. Az írás elsődlegessége megszűnik [...] A dolgok és szavak szétválnak. A szem rendeltetése a látás és csakis a látás lesz; a fülé viszont a hallás csupán. A diskurzusnak az lesz a feladata, hogy elmondja, ami van, ám nem lesz semmi több annál, amit mond. [...] A 17-18. században a nyelv sajátos léte, a világba vésett ősi, dologi szilárdsága föloldódott a reprezentáció működésében: minden nyelvhasználat diskurzusnak minősül. A nyelv művészete valamiféle »jelzés« lett - valamit jelentett és ugyanakkor e valami körül jeleket helyezett el: tehát a megnevezés művészete lett, majd a rámutató és díszítő megkettőződés révén ugyanakkor meg is kötötte e nevet, magába zárta, elrejtette, más nevekkel jelölte meg, amelyek az említett jelentései, másodlagos jelei, alakzatai, retorikai apparátusa voltak. [...] A kritika tüzetesen szemügyre veszi a retorikai formákat is: a figurák elemzése, vagyis a diskurzus típusai, kifejező értékükkel együtt, a trópusok elemzése, vagyis azon különböző viszonyoké, amelyeket a szavak képesek alkotni ugyanazzal a reprezentáló tartalommal (rész vagy egész, lényegi vagy járulékos elem, esemény vagy körülmény, maga a dolog vagy analógjai általi megnevezés.) [...] A XVII. századtól kezdve a vallási szöveg exegézise ekképp kezdett kritikai módszerekkel kiegészülni: már nem azt mondták el újra, ami már elhangzott bennük, hanem meghatározták, milyen alakzatok és képek révén, milyen rend alapján, milyen kifejezett célok szerint, milyen igazság érdekében hangzott el Isten vagy a próféták adott diskurzusa a ránk hagyományozódott formában.” FOUCAULT, 2000/a. 63., 102. p. 82 MIHÁLYKÓ, 1603. 137. p. Érdemes lenne egyébként, de e tekintetben is összevetni a fordítást az eredeti szöveggel. Úgy tudjuk, ezt az izgalmas feladatot még senki sem végezte el, reméljük, egyszer még lesz rá módunk.
