Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Meszesán Mária: Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában
Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálvkó Jánosnak az ... 87 leghamarabb. Kérdés, mennyire tudatos szövegszerkesztési elv ez az ellentmondásosság, ami adott esetben könnyen elbizonytalaníthatja, de legalábbis töprengésre készteti a befogadót. A szöveg többi részében nem jellemző az ellenpontozó technika, sőt, látszólag minden nyelvi eszköz - így az értelmező és jelzős szerkezetek - a linearitást, egyszerűsítést, könnyebb emészthetőséget szolgálják. Nem engedi tudni a szöveg, hogy felfedezhető szabály vagy sem a halál működésében, hogy egy rapszodikus emberfeletti létező kezében él az ember, aki vaktában csapkod, vagy minden előre determinált rend szerint tart az örök nyugalom zónája felé. Ez nem derülhet ki, a teremtett lény azonban mindenképpen kiszolgáltatottnak tételezheti helyzetét. „Az miképpen az fáról az levelek zölden is hullanak, senki az Istennel nem pántolódhatik, hogy ő azt mondaná, miért cselekszed ezt.” Kérdezni tehát felesleges, el kell fogadni az engedelmes gyermek szerepét, akinek egyetlen feladata van: „Gondoljuk azt: netalán szintén ez az utolsó óra, az mely órán mi elhivattatunk.” Ez a feladat azonban rettenetes. Aligha sejthető, mit jelentett a korban a memento mori leckéje (pestis, járványok, háborúk, hadjáratok, életkörülmények), de az is csak fáradságosan képzelhető el, hányszor kellene végigküzdeni magát a halandónak valamely lelkigyakorlatos munka szintjein, mire olyan állapotba kerülne, ami által képes kitárni szívét a bármikor reá törő halál előtt. Abszurd ötlet, hogy valaki minden pillanatában, minden mozdulatában kész legyen maga mögött hagyni összes földi gondját, mégis erre szólít fel a megfejthetetlen kiszámíthatatlanság, amivel a végzet dolgozik, s amiről ezúttal az is kiderül, hogy sajátos - mégiscsak szabályozott, több szinten összehangolt, ráadásul az élet fenntartására irányuló - dinamikával bír. „Minthogy az levelek, melyeknek mind le kell hullani, ekként jóllehet mindenkinek meg kell halni, mindazonáltal az Úristen nem hadgya az egész emberi nemzetet meg halni, egyször smind, hanem egy ember az másik után, hogy egy a mását el tudja temetni [...] Minthogy egy levél sincs, mely valami bimbót ne hagyna, ha meghal, születik is helyette.” A halál a magvetés toposzában minduntalan segíti a tudomásulvétel folyamatát. „Mivel minden nap fogyton fogyunk, egyéb ne legyen eszünkben, hanem ez, hogy először mi alólunk is el ránttiák az gyékint, mely üdőhöz hozzá készüllyünk” és közben gondoskodik arról, hogy ne feledje: „Minthogy az földbe vetett magnak előbb meg kell rothadni, ezenképpen az mi testünknek is előbb meg kell rothadni az földben.”68 Meghökkentő képpel igyekszik oldani a halállal szembeni emberi feszültséget a szöveg, amikor a sírhalmokat, a nyár elején fakadó rügyekhez hasonlítja. - Mint a fán a bimbók a nyár közeledtét jelzik, így sírjainkon is halmok lesznek, mely jelenti a feltámadást - a szokatlan comparatio elősegíti annak tudatosítását, hogy ebben a szövegben, ahogyan a Szentírásban vagy az életben magában, semmi sem csupán az, aminek első pillantásra látszik. 68 Mihálykó, 1603. 89. p.
