Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 4. szám - RECENZIÓK - Somodi Imre: McGrath, Alister: Az ateizmus alkonya
84 Egyháztörténeti Szemle XII/4 (2011) tagadásából származik, amelyet a 18. század Európájának államegyházai képviseltek.9 A 20. századra azonban többnyire eltűntek az államegyházak, a vallásosság a közszférából a magánszférába szorult. Nem volt már tehát mi ellen lázadni. S ehhez hozzáadódott még az is, hogy míg a 18. században az ateizmus felszabadító eszme volt, a 20. század kommunista diktatúráiban éppen hogy elnyomóvá vált, elveszítve ezzel hitelességét. Az ateizmus nem váltotta be a hozzá fűzött messianisztikus elképzeléseket egy jobb világról, sőt minden korábbit felülmúló elnyomást és vérontást szült. Az ateisták a világban jelenlévő rosszat és szenvedést érvként hozták fel Isten létezése ellen. A rosszat és szenvedést azonban az ateizmus sem tudta kiküszöbölni a világból, ám megfosztotta az embereket egy lehetséges vigasztalótól. A vallásosság újraéledésében annak is szerepe volt, hogy az ateizmus nem képes vigaszt nyújtani az emberi élet egzisztenciális határhelyzeteiben. Hozzájárult népszerűségének csökkenéséhez az is, hogy bár születésekor merész és izgalmas eszme volt, hosszú távon nem őrizhette meg érdekfeszítőségét. Az ateizmus - unalmas. Száműz mindenféle transzcendenciát, misztériumot, spiritualitást, ami megragadhatná az emberek fantáziáját. Ilyen szempontból nem képes felvenni a versenyt a kereszténységgel vagy bármely más vallással. Mindezek következtében a 20. század utolsó harmadában, minden előzetes várakozást felülírva újraéledt az emberekben a spiritualitás iránti vágy, amely sok esetben a hagyományos vallásosságtól eltérő, új formákban jelentkezett. A szerző ezek közül a keresztény karizmatikus mozgalmat vizsgálja behatóan. McGrath párhuzamot von a modernizmus és az ateizmus között. A modernizmus hisz az olyan átfogó narratívák létezésében, amelyek képesek a világot kielégítően leírni. Ezen világmagyarázatok forrása a tudomány, végső soron az emberi ész. A modernizmusnak nincs tehát szüksége a világ értelmezéséhez Istenre, ezért a modernizmus „vallása” szükségszerűen az ateizmus volt. Ha a modernizmus és az ateizmus ilyen szorosan összefonódik, akkor felvetődik a kérdés: mi lesz az ateizmussal a modernizmus után? Abból, hogy a modernizmus hisz a koherens világmagyarázatokban, következik, hogy a modernizmus számára a világ csak egyféleképpen értelmezhető. Egyetlen igazság van. A posztmodern, ami éppen az egyetlen igazság létét, az átfogó világmagyarázatok lehetségességét kérdőjelezi meg, ezért úgy tekint a modernizmusra, mint a szellemi elnyomás korszakára.10 És valóban: a modernség eszméinek követői abban a hiszemben, hogy birtokában vannak az egyetlen igazságnak, és rajtuk kívül mindenki más téved, gyakran indítottak „boszorkányüldözést” a másként gondolkodók ellen. A kizárólagosságra igényt tartó eszmék a posztmodern ember előtt lejáratódtak, és a szellemi elnyomás lehetőségét hordozzák magukban, ezért elfogadhatatlanok számára. Márpedig az ateizmus is egy a kizárólagosságra 9 Jellemző, hogy az Egyesült Államokban, ahol az államegyház ismeretlen fogalom volt, az ateizmusnak sosem volt jelentős bázisa. 10 Elgondolkodtató, hogy Michel Foucault épp a modernség születésének időszakára teszi a totális intézmények születését is. Vö.: Foucault, Michel: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Bp., 1990. Foucaultnak ezt a művét McGrath is idézi. (A „totális intézmény” kifejezést egyébként Foucault nem használja. A fogalom leginkább Erving Goffman nevével kötődött össze.)
