Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 4. szám - TANULMÁNY - Molnár Sándor Károly: Bereczky Albert levele Forgács Gyulához, 1920. szeptember 2-án (és ami utána következett...)
28 Egyháztörténeti Szemle XII/4 (2011) meggyőződés, hogy tennünk kell valamit és irányítanunk - vagy legalább befolyásolnunk - kell döntő és nem, döntő tényezők véleményt, hogy tisztábban lássanak. Szomorú példa Kiss János esete Dunántúl! Töprengéseink közben felfedeztünk bizonyos szempontokat, amiket pl. Deme feletti ítéletmondásnál föltétlenül figyelembe kell venni a bíróságnak, - de azt hiszem, ezeket a szempontokat egyetlen hasonló ügyben sem szabad figyelmen kívül hagyni annak, aki igazságos akar lenni. Engedd meg, hogy ezeket legelőször Veled közöljem s megkérjelek arra, írd meg véleményedet, írd meg, hogy ezeknek a - mondjuk: enyhítő körülményeknek hogyan lehetne érvényt szerezni s hogy nem volna-e itt az ideje, ezeket a nézőpontokat a mostani kissé egyoldalúan gondolkozó nyilvánosság elé vinni? Az első „enyhítő körülmény”: a kommunizmus, a vele járó általános lelki zavar és tájékozatlanság. Eddig súlyosbító körülménynek vették, ha valaki valami „újítást” a kommunizmus alatt akart kivinni. Óriási tévedés ez! Én és velem együtt sok olyan ember, aki komolyan vette az életét, nagy lelki megrendülést éreztünk, amikor Budapest utcáin megjelentek a prostitúciónak és az alkoholnak hadat üzenő plakátok s napvilágot láttak olyan rendeletek, amik intézményes szervezett erőfeszítést látszottak mutatni a bűn ellen. Ne mai szemüveggel nézzük a dolgokat, amikor a letűnt korszak minden szennyese ki van terítve előttünk, hanem legyen egy kis történelmi érzékünk visszaélni magunkat az első napok kábulatába. Sokat - példákat, eseteket - mondhatnék arról és joggal, ha úgy tetszik, büszkén beszélhetek a kom. idejéről, mert a salgótarjániak a bizonyságaim, milyen volt a magatartásom ott, abban a munkásfészekben. Tudom, Neked nem kell részleteznem még első „enyhítő körülmény. De nincs-e itt az ideje annak, hogy olyanok, akiknek az egyéni intaktságához kétség nem férhet, hangot adjanak annak a meggyőződésünknek, hogy az u.n. „megtévelyedettek” — persze nem politikailag elítéltekről szólok, ezekről még nem lehet beszélni - a megértésünkre és szeretetünkre tarthatnak esetleg igényt? A második figyelembe veendő körülmény; az illető „bűnös” múltja. Ki merészeli kidobni a mérleg egyik serpenyőjéből azokat az önzetlen, áldozatkész szolgálatokat, amiket Deme László vagy Benkő I. tettek? Elfelejtheti-e a bíróság, hogy olyan ember áll előtte, akinek hosszú éveken át tartó szolgálatát élvezte és becsülte az egyház és akinek a szolgálatát megáldotta az Úr. Ebből szervesen következik a harmadik - fontosabb - szempont: a jóhiszeműség. Jót akartak, menteni akarták-e az összeomlás idején, a megújulásra való alkalmat láttak-e - vagy rombolni akartak. Tóth Sándor Pécelen az én szívemnek egyik érzését fejtette ki, mikor azt mondotta, hogy ő úgy hitte, a kommunizmus rá fogja lökni - talán veszteségek és áldozatok árán - az egyházunkat a helyes önfenntartás útjára. Eleinte én is ezt hittem és sokan hitték ezt. Bűn-e ha voltak, akik simábbá, gyorsabbá akarták tenni az átmenetet? Jót akartak. Vájjon ártottak-e vele és mit? Az utolsó szempont, amit nem engedhetünk elalkudni vagy eltagadni: egyházunk megújítására valóban szükség volt és szükség van. Erről én szégyellnék Neked írni.
